A Jóisten halk hangon kérte, írja alá az okmányt. Csak ő lehet ilyen alázatos, gondolta a király, amíg hosszasan fontolgatta, mit tegyen. A pergamen ott hevert a díszes íróasztalon. A király íróasztalán. Vagyis inkább: heverhetett volna. De semmi nem volt a szobában. Szoba sem volt a kastélyban, kastély sem volt, csak üres tér, a semmi közepén. Ebben uralkodott a király, akkor még ő sem tudta, ki felett, hisz rajta kívül senki sem létezett. Talán rajta belül sem. Egy faragott íróasztal, kisimított pergamen, amelyet aláírhatott volna – semmi. Különben sem tudott írni. Akkor hát hogy gondolod, kérdezte a Jóistent. Csak az akarat számít, válaszolta ő. A szándék, hogy mindez legyen. Ahogy álmodban repülsz, és nem érted, hogyan lehetséges ez. Mégis, kellene egy eszköz, egy toll vagy ceruza, szólt közbe a király, valami, ami lehetővé tenné egy mozdulat elindítását, egy szándék megvalósításának első lépését, azt, hogy lásd, valóban szeretném, ha mindez létrejönne. A király úgy közölte gondolatait, mintha magában beszélne, pedig tudta jól, szavai meghallgatásra találnak.
A Jóisten most a király fölé hajolt, az pedig érezte, hogy ami körülveszi, nem üres tér többé. Értelmet kap, és egyszeriben súlya lesz óhajnak, kénynek, kedvnek. De továbbra sem tudott mit kezdeni azzal a tehetetlenséggel, amely az első mozdulat útjában állt. A Jóisten látta ezt, és segíteni próbált. Én addig nem tehetek többet, mondta szelíden, amíg szándékom és vágyam meg nem fogalmazódik, és cselekedetté nem válik benned. Te kellesz hozzá. De azt tudd, hogy mindaz, ami ezután következik, rám hull majd vissza. Te semmilyen felelősséggel nem tartozol senkinek, leendő alattvalóidnak sem.
A király e szavak hallatán elmosolyodott. Hogyan is létezhetne ő felelősség nélkül? De akkor megszólalt az, aki fölé hajolt. Valójában te sem lehetsz itt addig, amíg tetteddel rá nem szolgáltál. Egy tollvonás, és beteljesül, amit elterveztem. A király egyre jobban kétségbeesett. Mivel húzza meg azt a vonást? Bonyolultnak látszott az egész. Meg kell találnia önmagát, hogy aláírhasson valamit egy nem létező tollal, szentesítendő, hogy valóban ő az, aki hitelesít egy okmányt, a legelsőt, az idők kezdetén.
A Jóisten látta a tehetetlenséget, és megsajnálta a királyt. Közelebb húzódott hozzá, ha ez egyáltalán lehetséges volt, mert így is egyre jobban kitöltötte azt a testnagyságú teret, amelyből egyszer király lesz, vagyis akit így neveznek majd. Aki képes lesz, mert egyedül ő akarja kézjegyével ellátni azt a szerződést, amelyen még meg sem szárad a tinta, de már fénysebességgel száguld szerte a sötét világtalanságba, oda, ahol alattvalók és feljebbvalók türelmetlenül várják a hírt, miszerint ők is megteremtetnek nemsokára, idő kérdése az egész.
A király nagyot sóhajtott, mielőtt újra megszólalt volna. A Jóisten ezt észrevette, és még a megszólalás pillanata előtt csendre intette őt. Mondom neked, mondta, hogy pontosan e pillanatban szippantottál magadba engem. Többé nincs szükséged szavakra, sóhajokra annál inkább, hogy minél több jusson belőlem, beléd. A király ezt a kijelentést túl patetikusnak találta. Az lehet, hogy nincs szükségem szavakra, jelentette ki, de a sóhajokon kívül egy dokumentum és egy toll mindenképpen kellene ahhoz, hogy megtegyem azt, amit annyira akarsz, ami szinte már a rögeszméddé vált. A Jóistent egy kicsit meglepte ez a pökhendi válasz, de ez egy cseppet sem látszott meg rajta, mivelhogy ő is láthatatlan volt, sőt hellyel-közzel azóta is az. Okmányra és tollra ezek után már nincs szükséged, súgta alig hallhatóan a király fülébe, és lassan, óvatosan tett még egy mozdulatot, amitől a király úgy érezte, hogy megtelik valami jóval, valamivel, amit nem tud megnevezni. Egy ideig mozdulatlanul várt, majd szinte észrevétlenül repülni kezdett. Semmivel nem helyettesíthető érzés volt ez, de ő megpróbált józanul gondolkodni. A repüléshez nem kell más, csak jó nagy lendület és némi izommunka, gondolta, és farizmait megfeszítve még magasabbra emelkedett. De mégis, mi lesz azzal az okmánnyal, jutott eszébe odafent, mert a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Most már semmit sem kell tenned, minden el van intézve, hangzott a válasz, amely mintha a saját szájából jött volna.
Így költözött be a Jóisten a király testébe. Sajnos, ugyanennek a királynak már nagyon régen nyoma veszett. Talán lezuhant álmában. Igaz, azóta jöttek újabb királyok, de hithű alattvalói csak őt keresik. A józanul gondolkodó, értelmükre büszke emberek belenyugodtak elvesztésébe, habár némelyek, ha idejük engedi, még mindig roncsai, csontjai után kutatnak.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
