Az öreg kanász, miközben terelgette terelgetnivalóját, hogy, hogy nem, talált egy hengert. Vagyis nem tudta, hogy mit, de talált. Megpróbált ráülni, de a henger gyalázatosan tovahengeredett. Az öreg kanász meghökkent, aztán legyintett, mintha azt mondaná: ha nem, hát nem.
A tovahenger rövidesen elnyerte méltó helyét a kunyhó sarkában, miután az öreg kanász gyűjtött annyi bátorságot, hogy ezt a radikális intézkedést megtegye. Ezután már nyugodtabban ment a disznóihoz. Egy ideig eléggé felületes kapcsolatot tartott fenn hengerével, reggelente, ébredés után tisztelettel köszöntötte, de mivel sosem kapott választ, idővel lemondott az udvariasságnak eme megnyilatkozásáról. Maradt a néma tisztelet, melybe jó adag elutasítás is vegyült.
Távolságtartását megérthetjük, megbocsáthatjuk, ha számításba vesszük, hogy nem igazán tudott mit kezdeni a talált holmival, mert arra nem gondolhatott, hogy motorizálja tevékenységét. A disznóőrzés nem volt alkalmas erre, különben is az öreg kanász annyira távol született és élt az iparosodott világtól, hogy még eme csoda folytán birtokába került henger sem tudta meggyőzni arról, hogy egyáltalán létezik efféle világ.
A nagy ritkán arra járó kanászismerősök sem tudták, mire vélni a hengert, nem fedezték fel benne a szerencse istenanyjának kacsintgató kedvét. Tartottak tőle, mint általában minden ismeretlentől, ezért inkább elkerülték.
Az öreg kanász a sarkat, amelyben a henger állt, csak a legnagyobb óvatossággal takarította ki, hogy meg ne zavarja kimérten álldogáló hengerét. Egyik alkalommal mégis hozzáértek kemény, bütykös ujjai annak sima felületéhez. Az öreg meglepetten rántotta vissza a kezét, de mivel jólesett az érintés, nemsokára megismételte. Aztán még egyszer. Élvezte, hogy tökéletesen egyenletes, síkos. Ilyent korábban még nem tapasztalt. Tenyere csakúgy siklott rajta végig. A tapintásnak eme új dimenziója egészen ámulatba ejtette. Másnap, harmadnap, negyednap megint csak ott kötött ki a sarokban, az ő sima csodájánál. Valósággal megbabonázta, rabul ejtette. Az is megesett, hogy később engedte ki a disznóit, mert reggel belefeledkezett a simogatásba. Kezdetben csak ujjaival ért hozzá, később az ölébe vette, hogy ne csak a simaságát érezze, hanem kerekded jellegét is.
Néhány hét múlva már csodálta hengerét, és kezdett meggyőződésévé válni, hogy az istenek küldték neki. Csak egyvalamit nem értett: hogyhogy olyan megadóan tűri sorsát abban a sarokban? Ébredés után mindig átfirtatta a lakás többi zugát, hátha átköltözött az éj leple alatt egy másik helyre, s csak utána fordította tekintetét a régi sarok felé, s állapította meg elégedetten, hogy még ott van.
Kedélye megváltozott, vidámabb lett, naphosszat fütyörészett. A hosszas egyedüllét során rárakódott mogorvaság lassanként lepattogzott róla. Kanászuk vidámságát látva a disznók is jobban ettek.
Jól mondják azonban, hogy az emberi boldogság törékeny, valami mindig útjába áll. Az öreg kanász boldogsága esetében sem volt ez másként. Az idő múlásával a hengert ugyanis kezdte utolérni végzete. Az öreg legnagyobb bánatára vastag, katonás szigorúságú rozsdaréteg kezdte belepni. Levakarhatatlanul. Pusztítóan. Felülete egyre durvábbá, érdesebbé vált, alkalmatlanná a gyengéd simogatásra. Ha az öreg hozzáért, a rozsda utálatosan sercegő hangot adott, és még a kezét is fölsértette. Vége a simaságnak!
Az öreg kanász szomorúan, de fölhagyott a henger dédelgetésével. Csüggedten nézte, ahogy napról napra mind jobban megvarasodik, eltorzul isteni ajándéka. Szomorúsága a disznókra is átragadt, elveszítették étvágyukat.
Egy reggel, miután úgy gondolta, hogy már eleget szenvedett az ő valamikori sima csodája, odaállt eléje, dühösen belerúgott, s megkérdezte:
– Mi van, meggebedtél?
A henger nem válaszolt, erre az öreg lerogyott a földre, és hangosan sírva fakadt.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
