Ágoston Szász Katalin: A választott ember – Százhúsz éve született Márai Sándor

Grosschmid Sándor 1900. április 11-én született Kassán, egy szepességi szász család gyermekeként. Dédapjának a 18. század végén még II. Lipót magyar király adományozta a nemességet. Édesapja dr. nemes Grosschmid Géza királyi közjegyző volt, előbb a kassai jogászkamara elnöke, majd 1920 után a csehszlovákiai Országos Magyar Keresztényszocialista Párt szenátora. Édesanyja, Ratkovszky Margit is nemesi-polgári családból származott, így a házaspár négy gyermekének, köztük a kis Sándornak is a polgári elit és az európai kultúra értékeit előtérbe helyező neveltetést biztosított. A kassai házban cselédek, mosónők és német kisasszony is szolgált, a gyerekekhez pedig már egészen kis koruktól házitanító járt. Az író később így emlékezett szülői házának személyzetére az Egy polgár vallomásai című, önéletrajzi ihletésű regényében: „A cselédeket rokonaimnak éreztem, hozzájuk húztam, szívesen ültem gyermekkoromban közöttük, a felmosott konyhában, a meleg tűzhely mellett, hallgattam zagyva babonáikat, értelmetlen álmodozásukat, míg anyám rám nem lelt s a belső szobába nem parancsolt.”

Grosschmid Sándor iskoláit a jezsuita Jászóvári Premontrei Kanonokok Kassai Főgimnáziumában kezdte, a Budapesti Királyi Egyetemi Katolikus Gimnáziumban folytatta, majd visszatért Kassára, és az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban érettségizett, 1917-ben. A lázadó kamasz nehezen alkalmazkodott a családi és iskolai kötöttségekhez: nemcsak bohém öltözködésével, de elszökéseivel és írói ambícióival sem értettek egyet sem szülei, sem tanárai. Ezért álnéven kezdett el publikálni, folyóiratok és napilapok irodalmi pályázataira jelentkezett titokban. 1918-ban Budapesten kezdte el a jogi egyetemet, majd hamarosan átiratkozott a bölcsészkarra. Első könyve, Márai Sándor néven, még ugyanabban az évben megjelent. Az Emlékkönyv című verseskötet nagy sikert aratott, Kosztolányi Dezső a Pesti Naplóban írt róla dicsérő kritikát.

Márai Sándor az egyetem mellett újságíróként kezdett el dolgozni, és a fővárosi elit kicsapongó, költekező életvitelét folytatta. Megismerkedett az irodalmi élet nagyjaival, legjelentősebb mesterével, Krúdy Gyulával is többször találkozott. A Tanácsköztársaság bukása után azonban családja biztatására külföldre utazott: Lipcsében, Frankfurtban, majd Berlinben folytatta tanulmányait. Újságírói karrierje Németországban is csakhamar szárnyakra kapott, illetve műfordítói tehetsége is itt kezdett kibontakozni, Schnitzler- és Kafka-művek fordításával.

A fiatal író 1923-ban tért vissza Budapestre, ahol április 17-én feleségül vette Matzner Ilonát – Lolát, ahogy mindenki szólította. Még néhány évvel azelőtt, Berlinben találkozott a kassai zsidó származású lánnyal, akit nagypolgári családja gyerekkori szerelmet és háborút felejteni küldött Németországba. Különböző egyházi hovatartozásuk miatt csak polgári szertartásra kerülhetett sor (az antiszemitizmustól tartva később az asszony is áttért a római katolikus vallásra, és a keresztelő szertartással együtt az egyházi esküvőt is megtartották), amelyre Márai naplójában így emlékezik vissza: „…mi voltunk az első hippik, nem tartottunk »esküvőt «, csak éppen »aláírtunk« valami papírt, az egyik tanút az utcáról hívtam, Szegedi István nevű költő, aki véletlenül arra ment, és feljött az anyakönyvi hivatalba tanúnak, a másik L. kétségbeesett apja, aki rémülten felrohant Pestre, mikor meghallotta, hogy készülünk »aláírni «…”

Az újdonsült házaspár először Párizsban élt hat évig, majd néhány hónapot a Közel-Keleten töltött, végül 1928-ban költözött vissza Budapestre. Ekkor következett Márai legtermékenyebb írói időszaka, és hamarosan korának egyik legismertebb írójává vált. Tagja lett a Magyar PEN Clubnak, a Kisfaludy Társaságnak, majd a Magyar Tudományos Akadémiának is. Rendszeresen írt a Nyugatba, az Újság, majd a Pesti Hírlap munkatársa volt, felolvasásokat tartott a Magyar Rádióban. Sorra jelentek meg könyvei: Zendülők című kamaszregénye, a külföldi élmények által ihletett Idegen emberek, a Csutora, A sziget, az Egy polgár vallomásai. Amikor 1935-ben Thomas Mann Budapestre látogatott, Márai volt az egyik idegenvezetője.

Családi életében azonban hatalmas tragédia történt. 1939 februárjában megszületett a házaspár első és egyetlen biológiai gyermeke, Kristóf, aki alig néhány hetes korában el is hunyt vérzékenységben. Márai a feldolgozhatatlan gyász következtében eltávolodott feleségétől. Két híres viszonyáról is tudunk ebből az időszakból. A Mezey Mária és Tolnay Klári színésznőkhöz fűződő kapcsolatai végül mégsem bizonyultak végzetesnek házasságára nézve. 1940-ben kiadta a bravúros Szindbád hazamegy című Krúdy-regényét, majd 1942-ben A gyertyák csonkig égnek és ’43-ban a Füves könyv is megjelent. Amikor a német csapatok megszállták Magyarországot, Lolával, a nő testvérével és annak két gyermekével Leányfalura, majd Losoncra költöztek. Itt ismerték meg Babócsay Jánoskát, a hároméves szőke kisfiút, akit aztán a házaspár hamarosan örökbe fogadott.

Márai Sándor keveset nyilatkozott feleségéről, naplóiban is inkább az asszony halála után sokasodnak meg az L.-lel kapcsolatos bejegyzések. Ez a tendencia azonban nem egy lusta vagy érdektelen férj alakját rajzolja ki, hanem kapcsolatuk erejét és intimitását mutatja: a közöttük levő kötelék szentségét nem törhette meg a nyilvánosság. Az intelligens, művelt, jó humorú és érzékeny asszony hatvanhárom éven át volt lelki és szellemi társa az írónak, az egyetlen ember, aki csendes megértéssel és nyugalommal osztozni tudott otthontalanságában: „Mikor Lolával találkoztam, nem magyaráztam magamnak, sem másnak semmit, amint az ember nem tartja szükségesnek magyarázni, hogy él és lélegzik.” Márai végül három évvel élte túl feleségét, de hiányát sosem tanulta meg elviselni.

1948-ban a Márai család előbb Svájcba, majd Olaszországba emigrált. Az írónak nehezére esett a beilleszkedés, sem olvasói, sem szellemi közösségre nem talált sokáig, de ahogy a háború alatt, a külföldön töltött évek során is fáradhatatlanul dolgozott tovább. 1949-ben megjelentette az Egy polgár vallomásai harmadik részét Föld, föld!… címmel, majd 1951-ben megjelent az első emigrációval kapcsolatos verse, a Halotti beszéd. Az elveszettség kínzó érzését a Szabad Európa Rádió közösségéhez való csatlakozás enyhítette némiképp, ahol 1951 októberétől minden héten felolvasásokat tartott.

Négy év múltán azonban ismét útra kelt a Márai család, ezúttal New Yorkban telepedtek le. Az író egy barátjához írott levelében így fogalmazta meg felkerekedésük okát: „Az én elmenetelemnek innen egyetlen igazi értelme van: ki kell lépnünk az emigráció státusából. Akármilyen angyaliak itt hozzám, az igazság mégis az, hogy rendőri felügyelet alatt éldegélő hontalan vagyok. Ez a felügyelet nem lehet tapintatosabb, emberibb, mint amilyen, de mégis az. És ez az állapot nem jövő a kisgyereknek. Változtatni itt nem tudok rajta.”

Változtatni azonban Amerikában sem bizonyult egyszerűbbnek. Márainak nagyon hiányzott az európai kultúra, a több ezer éves gyökerek. Az 1956-os eseményeket lelkesen, majd kiábrándulva figyelte a tengerentúlról, és Mennyből az angyal című versével válaszolt rá. Ötévi ott-tartózkodás után elnyerte az amerikai állampolgárságot, majd lassan az ottani kiadók is publikálni kezdték naplóit és regényeit. Továbbra is figyelve a magyarországi eseményeket, 1967-ben végrendeletet készített, miszerint addig nem járul hozzá műveinek magyarországi megjelentetéséhez, amíg az orosz hatalom el nem hagyja az országot és meg nem tartják a demokratikus választásokat. Még ugyanabban az évben feleségével visszatértek Olaszországba, ahol Salernóban telepedtek le. Márai továbbra is szakadatlanul dolgozott regényein, egyre inkább a lázadás, megalkuvás, árulás, hatalom és üldöztetés problematikája foglalkoztatta. A delfin visszanézett című verseskötete 1978-ban jelent meg.

A házaspár ismét költözött: 1980-ban az észak-amerikai kontinens nyugati oldalán, San Diegóban rendezkedtek be. Az öregség napjait sorozatos családi tragédiák árnyékolták be. Márai Sándor előbb húgát, majd egyik öccsét veszítette el. Lola hosszú, nehéz betegség után 1986. január 4-én elhunyt. Hamvait az író az óceánba szórta. Még ugyanabban az évben másik öccse, Radványi Géza Kossuth-díjas filmrendező, az 1947-es Valahol Európában című film alkotója is meghalt. Haláláról így írt: „Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Hazament meghalni. Vagy hazament és belehalt.” Akkor már ő is elgondolkozott a hazatérésen, de előrehaladott rákbetegsége miatt orvosai nem javasolták az utazást. Művei magyarországi kiadását továbbra is visszautasította. Az utolsó csapást nevelt fia, János halála jelentette 1987-ben.

Márai Sándor 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel vetett véget életének. Hogy halálában feleségével egyesülhessen, kívánságára hamvait a Csendes-óceánba szórták. Alig néhány hónap elteltével, a rendszerváltozás után posztumusz visszaállították akadémiai tagságát, Kossuth-díjjal, Magyar Örökség Díjjal és Magyar Művészetért Díjjal tüntették ki. 1995-ben a magyar állam létrehozta a Márai Sándor-díjat, amelyet kimagasló értékű prózakötetért, valamint magyar író külföldi elismerést szerzett munkásságáért adományoznak. Művei számtalan újrakiadást értek meg világszerte, Budapesten, Londonban és a világ nagyvárosaiban vitték színre darabjait, regényeiből film és operák készültek, Márai-konferenciákat pedig, számos ország irodalomtudósainak részvételével, mindmáig gyakran tartanak.

„…a formanyelve máris legelsőrangú. A kor legjobb mestereinek legjobb iskoláit járta s a megtanulhatatlanhoz mindent megtanult. Egyforma eleganciával végzi a nehéznek látszó belső kapcsolásokat s a valóban nehéz külső ábrázolást: a nézőnek nem szabad erőlködést látni, akármilyen természetű a sportteljesítmény. A paradoxonok vakmerő saltomortaléján hadd brávózzon a csőcselék, a tornász jól tudja, hogy a mutatvány szépsége néha egy észrevétlen kis mozdulatban rejlik, amihez elismeréssel csettint a beavatott zsüri: ez új volt, eddig nem csinálták, vagy nem ilyen szépen” – Karinthy Frigyes így méltatta Márai munkásságát a Nyugat 1934. évi 3. számában. Stílusára legelőbb a bravúrosság, témáira leginkább a 20. század borzalmai, a technikai fejlődés és az emberi természet összeegyeztethetetlensége, az otthontalanság, az európai kultúra kiveszőben levő értékei, a polgári világ letűnése és a pacifizmus jellemzőek.

Sokan bírálják Márait deklaráló stílusáért, írásainak kinyilatkoztató hangvételéért, viszont ha közelebbről is megvizsgáljuk ezeket a szövegeket, felfedezhetjük, hogy nem a magamutogatás vagy a hencegés dolgozik mélyükön, hanem az önfegyelem és a kétségbeesés sürgetése, hogy a látható világot és annak láthatatlan erővonalait minél pontosabban és minél inkább gyökerénél ragadja meg. Naplóbejegyzéseiből is láthatjuk, ahogy mindvégig a lényegeset kereste, nem elégedett meg felületes megoldásokkal, töredékes válaszokkal, féligazságokkal. A végtelent kutatta, de nem a nagyravágyás indíttatásából, hanem mert valahol a lelkében érezte, hogy ez az egyetlen tiszta út az üdvösséghez. Már egészen fiatalon tudta, hogy vállalnia kell az ezzel járó magányt és otthontalanságot, amit megrázó és látomásos levélben vallott meg Mihályi Ödön barátjának 1917. április 17-én: „A legtökéletesebben egyedül vagyok. Én tudom, hogy zseni vagyok. Te nem tudod. Tudd meg, és te vagy az első, akinek ezt elmondom, fehéren feketén ideírom: zseni vagyok. Választott ember vagyok, és sokra fogom vinni, vagy semmire sem fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, ez kikerülhetetlen. Talán csak egy dolgot, valamikor nagyon későn, amiben végre én leszek benne, ha egyszer eljutok odáig, hogy ki tudom fejezni magam – és el fogok jutni odáig – befejeződik a zseniségem is. És nem tudom, hogy írni fogok-e vagy közgazdász leszek, vagy szociológus vagy bankhivatalnok, riporterecske, tudom is én, de hogy minden exisztencia formában megmaradok egyedülvalónak, ahogy eddig voltam, ezt biztosan tudom. Az életemet eddig is én csináltam, és ezután is én fogom csinálni.”

 (Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 4-i számában.)