Ágoston Szász Katalin: Mag, palánta, hagyma – Lelkünk szántó-vetője, Benedek Elek

Elek apó meséit mindannyian ismerjük és szeretjük. Gyermekek milliói nőttek fel a magyar mesék és mondák csodálatos világában neki köszönhetően. Élete, heroikus munkássága sem ismeretlen a nagyközönség előtt. A magyar népmese napját 2005 óta ünnepeljük az ő születésnapján.

Benedek Elek 1859. szeptember 30-án született a Kovászna megyei Kisbaconban, a mai Románia területén. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte, majd az egyetemi tanárképzést Budapesten kezdte el. Már diákkorában néprajzi gyűjtőutakra járt, melynek eredményeit a fővárosban meg is mutatta Gyulai Pál író-irodalomtörténésznek, aki az újságírói pálya felé terelte a lelkes fiatalt. Népmesegyűjtéseit először 1882-ben jelentette meg, és három év múlva már önállóan megírt meséi is a nagyközönség elé kerülhettek. Az igazi ismertséget azonban az 1894–1896 között, öt kötetben megjelent Magyar mese- és mondavilág hozta el számára. 1884-ben feleségül vette Fischer Máriát, a félárva zsidó lányt, és később hat közös gyermekük született. 1887-től 1892-ig a oklándi kerület országgyűlési képviselői posztját töltötte be, ahol leginkább a gyerek- és ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott. 1889-ben részt vett az első irodalmi értékű hazai gyermeklap, Az Én Újságom megalapításában, majd szerkesztője lett a Jó Pajtás gyermeklapnak is. Élete során számos napilap és folyóirat munkatársaként dolgozott, ilyenek többek között a Magyarság, Magyar Világ, Magyar Kritika, Néptanítók Lapja. A Kis Könyvtár ifjúsági könyvsorozat szerkesztője volt. Verseket, színdarabokat, lányregényeket, történelmi és irodalomtörténeti műveket is írt. 1921-ben hazatért Kisbaconba, ahol felkarolta a helyi irodalmi kezdeményezéseket, és a Cimbora gyermeklap főszerkesztője lett. 1929-ben hetvenévesen, munka közben érte a halál, ahová felesége – egymásnak tett ígéretük szerint – hamarosan önként követte.

Amit azonban kevesen tudnak a nagy mesemondóról, hogy újságíróként milyen kiterjedt irodalmat hagyott maga után. Tárcái, esszéi, kritikái, fordításai, portréi, elmélkedései és vitairatai közel félszáz különféle lapban jelentek meg. Mindez azért is kevésbé köztudott, mert publicisztikáihoz gyakran álnevet használt, volt Bándi Miklós, Elek apa, Kópé, Krónikás, Zeke, Góbé, Bus Székely, sőt gyakran Székely Huszár is, hogy csak néhányat említsünk újságírói alteregói közül. Álnevei általában igazodtak írásainak témájához és hangulatához, egyrészt a kor irodalmi szokásai szerint, másrészt az írói játékosság jegyében.

Benedek Elek | Az aranytulipán

Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a leány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, bárki fia legyen, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg nem találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik!

Most a Nemzeti Iskola című tanügyi lap 1900. október 6-i lapszámában megjelent tárcarészletét közöljük: „Jöjjetek velem a mezőre, köszöntsük a magvetőt: áldja meg az Isten a munkáját. Ím, ott áll földje határán, levett kalappal tekint az égre, s alázatos szívvel fohászkodik Ő hozzá, akitől száll e földre minden áldás. Piros hajnal pirkadása őt már itt találta, s a fölkelő nap verejtéket szárít homlokán. Édesreménységtől dobog a szíve: oszlik-foszlik a felhők tábora, mely a csöndes éjszakában meglepte az eget. A szelíd hold gyönge ereje nem bírt velök, s lám, most megriadva futnak a lánggal égő sugarak elől: ameddig a szem ellát, mosolyog a határ. Mosolyog az egész világ. Fenséges nyugalom árad szét a mezőn, arany színt mutat a szürke ugar. […] A szántó-vető embernek minden munkája szép: legszebb a magvetés. Nem a külsőségek teszik azzá, hanem a benne rejlő mély lelki tartalom. Emberé a munka, Istené az áldás. S bőven vagy szűken osztja szét Isten az ő áldását a föld népe közt, egy részt mindjárt visszaád Istennek. Mert a föld kebelébe hinti a magot, de míg karja jobbra, balra lendül, lelke Istennel társalkodik. Az ő megmérhetetlen jóságára bízza az elhintett mag sorsát.”

Gyerekkoromban az aranytulipán meséje volt az egyik a kedvencem. Ott sorakozott a polcomon minden Benedek Elek-kötet: különböző kiadások, különböző méretek, különböző sorozatok. Voltak közöttük díszesen illusztrált, reprezentatív kiadványok, és voltak egyszerűbbek, szerényebbek is. Volt meséskönyv, volt mondagyűjtemény, némelyik egyetlen történetet illusztrált hosszú és gyönyörű oldalakon keresztül. Mindegyikben volt legalább egy-egy kedvencem, amit estéről estére anyukámmal vagy nagymamámmal elolvastattam magamnak. Hetek teltek egy-egy mese újra- és újraolvasásával, és családom örömére, persze, mindig a leghosszabbakat választottam. Így volt ez A francia királykisasszonnyal (legalább harminc oldal), A rózsát nevető királykisasszonnyal, Az élet vizével és Az aranytulipánnal is.

A mesének több változata is ismert, több gyűjtésben is kánonba került, Benedek Elek Az aranytulipánján kívül például Illyés Gyula keze nyomán A kiskondás címen. Vannak olyan változatok, amiben királyfi indul szerencsét próbálni, máskor egy szegénylegényt küldenek el otthonról munkát keresni; a segítői is váltakoznak, néha róka, néha varjú, néha galamb; a búvóhely a tó feneke, föld mélye vagy Nap háta is mögött lehet; sőt a próbák száma sem mindig három, más varázsszámokkal is találkozhatunk; de a mese lényege mindig ugyanaz marad: meglátni, ami ott sincs, és felfedezni, ami mindig ott volt. És valóban ez a teljes népköltészet titka és szépsége: olyan igazságokat és bizonyosságokat rejt el és fejt fel bennünk, amelyekben mindannyian osztozunk, amelyek közös tudatunkban áramlanak, mióta a közös nyelvet beszéljük.

Már Benedek Elek is felszólalt képviselőházi beszédeiben, hogy „a magyar ifjúsági irodalom szánalmasan szegény” és hogy a „gyermek nő, a sok grammatika és mindenféle nyelvű olvasmány káosszá kavarodik fejében, s nem ismeri anyanyelvének szellemét, s nem tudja méltányolni annak szépségeit, sajátosságait, mert csírájában fojtották meg benne az ez iránt való érzéket.” Bár korunkban terjedése az internet és az elektronikus eszközök térnyerésével még jobban felgyorsult, ne higgyük, hogy újkeletű probléma ez.

És sopánkodás helyett vegyük fel a szántó-vető ember földre ejtett tarisznyáját, merjük mi is tenyérrel a magot s szórjuk a föld kebelébe, hogy gyökeret verjen bennünk is a reménység, és újraültessük lelkeinkben minden ősszel az aranytulipán hagymáját.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 26-i számában.)