– Ha egy színházigazgató bejelenti, hogy belátható időn belül feladja addigi pozícióit, joggal ágaskodik a kérdés: miért?
– Mert újra szabad szeretnék lenni.
– Mihez képest?
– Inkább ahhoz hasonlatosan, amilyen kamaszkoromban voltam. Nemrég a marosvásárhelyi színház román társulatával dolgoztam egy előadáson, az egyik színész pedig azt mondta: tudom, ki vagy. Na, ki? – kérdeztem viszsza. Egy kamasz, hangzott a válasz. Akkor már nagyjából két éve éreztem: ennyi volt, nincs már kedvem, motivációm tovább csinálni ezt a színház igazgatóirendezői „koprodukciót”. A döntésemnek nem volt különösebb konkrét kiváltó oka. A világ folyamatosan és erőteljesen változik körülöttünk, alkotóként, rendezőként azzal küszködik az ember, hogy megtalálja azt a tükörtartási technikát, amellyel képes követni az eseményeket, ehhez pedig szabadnak kell lenni. Igazgatóként viszont munkásember vagyok, és úgy sokkal nehezebb.
– A kérdés már megint: miért?
– Az elmúlt huszonöt év során, ami alatt egyszerre rendeztem és igazgattam – ez utóbbit a művészeti vezetésre is vonatkoztatva –, egyfajta tudathasadásos állapotban éltem. Rendezőként próbáltam érzékeny seb lenni a világ testén, míg az igazgatói szerep pragmatikus, szikár, már-már politikusi állapot, felelősségvállalással az intézmény működése és az alkalmazottak tekintetében. Mondhatnám azt is, hogy önfeláldozás.
– Lehet-e viszont újra „rocker” egy hatvanas évei kezdetén járó ember?
– Ebben az összefüggésben ez leginkább szabad embert jelent. A kamasz szabad, kíváncsian és reagálásra készen fi gyeli, ami körülötte történik. Mióta megtettem ezt a lépést, azaz bejelentettem a döntésemet, miszerint igazgatóhelyettessé „minősítem vissza” magamat, egy év múlva pedig teljes mértékben kiszállok a színház irányításából, úgy érzem, mintha más ember lennék. Például sokkal inkább észreveszem, mennyi ember van körülöttem. Szemlélődőbb lettem, és azt remélem, hogy aktív szemlélődő leszek. Ahogy az évek során érettebbé váltam, mindig is arra törekedtem, hogy szemlélődőbben tudjak alkotni, észrevéve azokat a dolgokat, amelyek révén képes vagyok tükrözni a világot. Nem kitalálok világokat, díszleteket, előadásokat, hanem észreveszem, hogyan alakulnak körülöttem a dolgok, és arra próbálok reagálni. Egy folyamatosan hivatalban lévő ember számára viszont ez jóval nehezebb, mint egy szabad embernek.
– Hogyan reagált a színházi világ a bejelentésére?
– Mindjárt az elején fontos tisztáznunk, hogy a szentgyörgyi színház már régen nem csak általam létezik. Abban a pillanatban, a kilencvenes évek elején, amikor a társulat más irányba indult, valóban sok minden függött tőlem: sok ember idejövetele, annak a színházi nyelvnek a kialakítása, amely révén a társulat kivívta a jelenlegi státusát. Ez azonban azóta folyamatosan árnyalódik, egy sor ideérkező rendező alakítja, a társulat pedig éli a saját életét. Ezzel a döntésemmel bizonyos mértékig, fokozatosan el szeretném engedni a társulat kezét. Természetesen a továbbiakban is szándékozom rendezni, de már nem igazgatóként, mert azzal is nagyon telítődtem. A hierarchikus viszony ugyanis a színészekkel való munkára is rányomja a bélyegét. Vágyom arra, hogy szabadabban rendezzek, és magam is kíváncsi vagyok, mindez milyen mértékben valósulhat meg. A megújulás vágya folyamatosan bennem volt, de egy idő után ez csak akkor valósulhat meg, ha az ember megváltoztatja a világhoz való viszonyát.
– Saját társulata tagjai hogyan viszonyultak a bejelentéséhez?
– Ezt még nem volt igazán lehetőségem felmérni, mivel az idény végén hoztam nyilvánosságra a döntésemet. De nem hiszem, hogy túl váratlanul érte volna őket, hiszen már 2020-ban jeleztem, hogy valószínűleg nem folytatom – azaz nem pályázom újabb igazgatói ciklusra –, mindössze annyi történt, hogy egy évvel előbbre hoztam a döntésem végrehajtását. Ezzel azt szerettem volna elérni, hogy a társulat lehetőséghez jusson egy kristályosodási folyamat elindításához, amelynek magja Pál-Ferenczi Gyöngyi lehet. Én is úgy gondoltam, hogy az ő ideiglenes igazgatói megbízása egyfajta próba, ő maga is úgy fogalmazott, hogy ez idő alatt számára is kiderülhet: működőképes-e a dolog, akadályozza-e a színészi munkájában. Nem utolsósorban arra is fény derülhet, hogyan tud együtt dolgozni vele a társulat, illetve az intézményt fenntartó önkormányzat. Olyan kérdések ezek, amelyekre az előttünk álló év képes lehet választ adni. Úgy érzem, a magam részéről ennek a lehetőségnek a megteremtése volt a maximum, amit tehetek a társulat sorsának további alakulásáért.
– Érzett a társulaton megújulási vágyat?
– Egy idő után minden társulatnál felbukkan ez az igény, ilyenkor a társulat vezetőjének mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a csapat rendszeresen egy-egy adag oxigéndózishoz jusson. Ez összejöhet fiatal színészek szerződtetése révén, ami egészséges alkotói feszültséget teremthet. De kinyílhat egy színész egy másik színész oldalán, de főleg egy másik rendező társaságában is. Ezért fontos, hogy egy igazgató olyan rendezőket tudjon hívni, akik másfajta színházi esztétikát képesek sugallani a társulatnak, másfajta „kalandba” viszik bele. Én törekedtem erre, de úgy érzem, ahogy magam is kívántam a megújulást, mindez a társulatban is megvolt, és talán öntudatlanul is befolyásolta a döntésemet.
– A Sepsiszentgyörgyön kívüli színházi világból érdeklődtek már az ily módon felszabaduló energiái iránt?
– Utolért néhány telefonhívás, de ezek kivétel nélkül a helyzet, a döntésem mozgatórugói iránt érdeklődtek. Akadtak köztük csodálkozók, háttérösszefüggéseket keresők, hogy vajon kényszerített-e valaki erre a döntésre. De olyan is volt, aki azonnal értette, és azt mondta: Arielt szabaddá tették, akár Shakespeare A vihar című darabjában. Valóban erről van szó: én is Arielt keresem magamban.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
