Éltető József: A megmaradás igéje – in memoriam Páskándi Géza

Illyés Gyula metaforájával élve: zajlik annak a korosztálynak a behajózása, mely a huszadik század első felében született, s a születési dátumok egyre inkább közelednek a század közepéhez. Ezért talán nem meglepő, hogy nemzedékem bármiről ír, bármiről beszél, mindegyre valami nagy, virtuális mérleghez szolgáltat adalékot akarva-akaratlanul. Márpedig a mérlegkészítés könyvelői művelete két alapfogalommal operál: tartozik és követel. Nyereségek és veszteségek. S a kép, amelyik lassan kirajzolódni látszik, egyre inkább a tartozik rovat túlsúlyát mutatja az ominózus alig múlt század rovására. Legalábbis itt, Európa középső és keleti részén. Magyarán: sokan érzik úgy – és joggal –, hogy velük mostohán bánt vagy egyenesen kifosztotta őket ez a század.

És persze mindez roppant szubjektív, mivel végül is csupán egy elképzelt ideális világ-intervallummal való összehasonlításban érezheti bárki a saját sorsát a vesztesek közé tartozónak. Itt, Kelet-Európában kicsit egyszerűbb a helyzet, legalábbis ami a korszak második felét illeti, hiszen tőlünk kissé nyugatabbra nemzedéktársaink – hadd legyünk árnyaltak – normálisabb társadalmakban éltek. Ám a dolog épp itt mutatja meg bonyolult voltát.

Ha körülnézünk ugyanis olyan írósors iránt, melyet a szóban forgó kor galádul kifosztott, akkor az épp huszonöt éve halott Páskándi Géza példájánál ékesebben szólót aligha találunk. Ám ekkor jön a rettenetes paradoxon: mihelyst leltározni kezdjük e kirabolt kortársunk ránk hagyott szellemi vagyonát, azonnal ránk szakad a bőség zavara: a dúsgazdag örökhagyó képe szertefoszlatja a kisemmizett áldozatét. Páskándi életműve ugyanis hihetetlenül terjedelmes, árnyalatgazdag, színes és változatos, intellektuálisan mély és kedélyesen játékos – olyan teljes oeuvre, melyet bármely nyugati szerencsefia elirigyelhet. Hát hogy is van ez?

Hát persze, szólal meg az emlékezetünkben élő Páskándi kissé kesernyés mosolyával: Én már annak idején megmondtam és sokan csak hümmögtetek: A mű oka a tű foka. A szorongató világ a költőt csodatételre kényszeríti.

 *

Ha már emlegettem a mérlegkészítést fentebb, hadd mondjam el, hogy Páskándi Géza kapcsán jómagam háromszor éreztem úgy, hogy valami jóvátehetetlen történik korunkban, és az ezzel való konfrontációban fegyvertelen vesztesek vagyunk.

Az első ilyen frusztráló élmény akkor ért, amikor 1963 őszén – jó pár év vidéki (no de székelyudvarhelyi) diákirodalmárkodás, szenvedélyes irodalmisajtó-fogyasztás és a későbbi második Forrás-nemzedék több jelesével való bandázás után – felkerülvén Kolozsvárra a bölcsészkarra és belecsöppenvén a felhabzóban lévő Gaál Gábor-kör közepébe, arról értesültem, hogy az irodalmi élet leglényegesebb dolgairól (hiába a vélt magabiztos tájékozottság) nagyon keveset tudok. Hiszen, mint az igazán jólértesültek, diszkréten beavattak: az új költőnemzedék harsány és látványos előretörésének hátterében az év igazi katartikus eseménye az volt, hogy az 1957-ben letartóztatott Páskándi Géza hat év börtön és kényszermunka után a Duna-deltából amnesztiával szabadult. Hogy tulajdonképpen ez az amnesztia – mely mindenképpen reménybeli nagy politikai változások jele volt – mindössze egy hónappal rövidítette le az 1956-os magyarországi események kapcsán tanúsított magatartása miatt rá kirótt börtönbüntetést.

Tompa szégyenérzet fogott el: semmit sem tudtam Páskándiról, hiszen az ötvenhetes megtorlásokról is csak némi sejtelmes utalások szóltak még baráti beszélgetésekben is. Az országos szintű dezinformáció hermetikusan működött. De az igazi frusztrációt akkor éltem át, amikor valaki – féltve őrzött ritka kincsét – egy napra kölcsönadta Páskándi (akkor még) egyetlen könyvét, az 1956-ban megjelent Piros madár címűt. Fiatalabb olvasómnak ma hosszasan magyarázhatnám, akkor sem értené teljesen, legfeljebb elhinné becsületszóra, hogy akkor ezek a versek igazi mágikus hatalommal bírtak. Világossá vált előttem, hogy az az üdvös folyamat, amely a Sztálin halálát követő években a keleti félteke irodalmait a zsdanovi zsákutcából kiszabadítani indult, az erdélyi magyar irodalomban nem is a Forrás első nemzedékével kezdődött, hanem ezzel a magányos harcossal: Páskándi Gézával. Ahhoz, hogy az alábbi sorok akkori hatása ma érzékelhető legyen, át kellene élni keletkezési éveinek alaptónusát:

Álomlátón mindent megtevők!

Krisztusi küldetésű korosztály,

ne hullajtsd le fejed!

Hajdani vak-cselekvő, pisszt se tűrő,

forrongó agyvelő,

ifjúságom, próbálj álmodni még!

(Piros madár)

S a költő, aki itt kinyilvánítja, hogy bizony a széltében-hosszában harsogottak ellenére ez egy megváltatlan világ, melynek messiásaként saját nemzedékét tételezi, nos, az a költő tilalom alatt állt. Óvári Géza néven írt műfordításai voltak a víz felszínén a mélyből jövő buborékok. Itt bennünket valami létfontosságútól megfosztottak, miközben riadt irigységgel olvastuk már Nagy Lászlót, Jevtusenkót, Voznyeszenszkijt, Nichita Stănescut, Marin Sorescut és másokat. Miért történik ez épp velünk?

Jóval később, már a hetvenes évek közepe táján, ugyancsak Páskándi adja meg a választ e kérdésre Vendégség című drámája hősének, Dávid Ferencnek szavaival: „Ellenség? Ellensége csak önmagamnak voltam és vagyok. Nem veszed észre, hogy minden vád: a hitújítás, az eretnekség, a fejedelem iránti hűtlenség – minden csak ürügy. Mindent akarnak, csak engem nem. Minden jó lesz – csak én pusztuljak el.” (Vendégség)

Ami számunkra akkor csak sejtelem volt, később már bizonyossággá változott. Az ötvenhat utáni nagy megtorló indulat, akárcsak az azt követő engedékenységi hullám, csupán előre megtervezett tánclépései voltak a román politika huszadik századi nagy tangójának, melyet az éppen legbefolyásosabb nagyhatalmakkal lejtett. Előbb Moszkvát kellett meggyőzni, hogy a magyarok kisebbségben is veszélyesek, nem szabad őket hosszú pórázra engedni. Nem kell nekik sem autonómia, sem anyanyelvi egyetem, efféle veszedelmes kedvezések, melyeket azelőtt az oroszok erőltettek. Aztán, Moszkvától távolodván, a Nyugatot kellett meggyőzni arról, hogy mi azért tulajdonképpen szalonképes jófiúk vagyunk. Végül a maoista Pekingben lelt a román politika olyan támogatásra, mely szíve szerint való tetteihez biztonságos ideológiai és nagyhatalmi hátteret adott.

Az ehhez kapcsolódó irodalompolitikai hullámvasúton sokunkat fogott el az émelygés, de talán senkinek a sorsát nem alakította olyan közvetlen brutalitással, mint Páskándiét. Miért is?

A hetvenes évek elejének oldottabb légkörében esett személyes találkozásaink, közösségi együttléteink során figyeltem fel lényének egy olyan sajátosságára, amely műveinek karakterét is meghatározta: ha valahol jelen volt, nem lehetett nem rá figyelni, ha valamely lapban, folyóiratban ott volt egy írása, elsőnek azt kellett elolvasni. Személyiségének minden megnyilvánulása azonnal szembetűnt. Nem volt rejtőszíne. Művészembernél ez nagy kiváltság, ám ha valaki potenciális vadászzsákmány, akkor bizony életveszélyes tulajdonság. „Helyesen élt, aki jól rejtőzködött” – mondja valahol a huszadik század első felének nagy menekülő embere, Lénárd Sándor. Nos, Páskándi nem rejtőzködött soha.

Egész fiatalon, szatmári diákéveiben, majd az „új világ” felfedezettjeként a bukaresti Ifjúmunkás és az Előre még majdnem kamasz szerkesztőjeként a „fényes szelek” korának igazi képviselője volt. Kolozsvári bölcsészhallgatóként és gyakorló irodalmárként a változások őszinte akarója. Kiváló alany hát példát statuálni. A

rabságban viszont rendkívüli módon kiéleződtek a szabadság hiányát jelző érzékszervei. Ennek számtalan, félreérthetetlen jelét adta. Amikor a viszonylagos enyhülés éveiben végre feloldották a tilalom alól és megjelenhettek újabb verseskötetei: a Holdbumeráng (1966) és a Tű foka (1972), olvasóinak világossá vált, hogy mint sebkötésen a vér, szövegein úgy üt át a szabadság elvesztésének szorongató élménye. Íme egy reflexió Van Gogh egy képének szemlélésekor:

„hunyorgó rémülettel, mint pincebogár járdai fényre

hunyorgó rémülettel nézek a képre

mert jaj gyanús ez a fény ez a szín, mint a rabnak

ki körüllesvén szorongva érzi magát szabadnak

midőn mögötte maradtak a cellák”

(Hunyorgó rémülettel)

Évtizedeknek és világrengető változásoknak kellett bekövetkezniük, hogy a szabadság elvesztésének paradoxonját a szó szoros értelmében vett akasztófahumorral versbe öntve mintegy szabaduljon tőle és – sajátságos módon – általa:

„Olyan nagyon nem is bánom.

Egy ideig lesz lakásom,

Nem fogja a házbért kérni

Elsején majd Irén néni,

S végre elmondhatom bátran,

Hogy nem élek szabadságban.”

(Betyárrigmus ötvennyolcban)

De a hatvanas évek vége és a hetvenesek eleje, Páskándi eme termékeny korszaka s egyben az az idő, amikor jelenléte állandó és természetes az erdélyi irodalmi életben, tulajdonképpen ennek a hiánybetegségnek a kibeszélése jegyében telik. Számomra – nyilván ez is nagyon szubjektív – e korszak marad Páskándi Géza életművének súlypontja. A Tű foka, a drámák (Vendégség, Tornyot választok), Az eb olykor emeli lábát, az abszurdoid tételezésének és művészi megvalósulásának korszaka ez. Meg az a művelődéstörténeti momentum, amikor az induló új nemzedék felismeri benne mesterét. A színházak már nem nagyon tudták műsorra tűzni darabjait, már egyre többeknek – a hatalmon belül, sőt néha azon kívül is – csípi a szemét rejtőzködés nélküli szabadságküzdelme, de a diákszínjátszók egyre gyakrabban ismerik fel szövegeiben az elillanó szabadság riadalmát. És ez baj: az ifjúság mindig veszedelmes. Páskándi túlságosan jó ismerője a keményedő zsarnokság tünetcsoportjának ahhoz, hogy ne elsőként érzékelje annak a földcsuszamlásszerű folyamatnak az elindulását, mely Ceaușescu kultúrforradalmában csúcsosodott ki: ebben a bizarr, maoizmust és a Vasgárda eszméit egyesítő kimérában. Most már nem csupán a személyes szabadság, hanem egy lélegző és kiteljesedő életmű biztonsága is a tét. Később, már Magyarországon írt összegző szövegei egyikében fogalmaz így: „A kezdet szabadsága, ahogy az ki is mondatik, nem azonos a folytatás szabadságával, s pláne nem a befejezésével.”

Ezért érezte úgy már 1974-ben, hogy sorsot kell választania: cselekedett.

Második átható vereségélményem, mely személyéhez kapcsolódik, éppen innen való. Akkoriban az Igaz Szó szerkesztője voltam. Kolozsvári kollégánk, Panek Zoltán társaságában egy délelőtt Páskándi ellátogatott hozzánk. Szokatlanul hallgatag, mondhatni ünnepélyesen borongós volt, bár ezt a remek humorú Panek kedélyesen oldani igyekezett. Azt mindenki tudta, hogy Magyarországra való áttelepülése hivatalosan folyamatban van. Most a folyamat véget ért, Páskándi búcsúzni jött hozzánk. Kissé csapongó beszélgetés után valaki váratlanul azt kérdezte: „Szóval úgy érzed, hogy el kell innen menni?” A búcsúzó bólintott, és miközben távozáshoz szedelőzködött, mindössze ennyit mondott: „Nekem legalábbis.” A távozta utáni dermedt csendben éreztem ismét a legyőzöttség megaláztatását és szégyenét.

És mivel a földcsuszamlás folytatódott, mind áttételesebben és esetlegesebben értesültünk anyaországi sorsának alakulásáról. Azt lehetett hallani, hogy sokat dolgozik és hogy sikeres, megérdemelt helyet foglal el az irodalmi élet elitjében. Hogy sorskérdéseink ugyanúgy foglalkoztatják, mint azelőtt, de életműve további árnyalatokkal gazdagodott. Volt, aki irigyelte, de a legtöbben örültünk, hogy van a budapesti szellemi élvonalban még egy szószólónk a személyében.

Személyesen már csak a rendszerváltás után találkoztam vele. Egy könyvnapon a Vörösmarty téren egy gyerekkönyvét dedikálta. A nagy változások hangulatába illő, bátorító beszélgetés volt. Páskándi ugyanaz a szellemi vezéregyéniség és kritikusan elemző szellem volt, mint akinek Erdélyben megismertem. Még az a humorba ágyazott fanyarság is megmaradt, ami oly jellemző volt rá. Mondta, hogy a rendszerváltás sok örvendetes élménye mellett hallatlan meglepetéseket is hozott: sokkal több ostoba ember van a hangadók között, mint azt azelőtt gyanítani lehetett volna. Megvolt a jótékony hozadéka is annak, hogy a magyar kultúra variánsai külön utakon jártak. Most a szintézis kora érkezett el. Tulajdonképpen feladatot jelölt ki abban a témában, ami egyik későbbi bevezetésének tételmondata lett: „Mint a XX. századot, engem is szintézishiány szorongat.”

Sok reménységgel jöttem el erről a találkozásról.

Hogy aztán hideg zuhanyként érjen 1995-ös halálhíre. A harmadik vereségérzés. Hiszen fiatal volt még, 62 éves. Nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy egy tisztességesebb és emberibb világban tovább élt és alkotott volna.

Aztán életművét szemlélve a gazdagság, sőt a már említett teljesség benyomása nyugtatott. Valamint az is, hogy írói hagyatéka szakmai szempontból jó kezekben van. Özvegye, Páskándiné Sebők Anna gondos ápolója ennek, és a mű exegézise, amit még Láng Gusztáv kezdett el annak idején, Szász László és még többek szorgos munkája révén folytatódik.

Ám hadd idézzem a költő nekünk, utókorának szóló üzenetét:

„Tenger szavam fog megmaradni

Erdő mondatom megmaradni

Virágkert versem megmaradni

Egy igém hal meg

Őérte félek.”

(Megmaradás)

Teendőnk tehát, ifjabb feleim, ezt az igét megtalálni és vigyázni rá nagyon.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 16-i számában.)

Páskándi Géza | Versek

Mert helyettetek szerettem vagy szégyelltem szeretni s maradt a körmöm piszkos: kövekről múltat kapartam helyettetek álmodtam fülledt fabulát priccsen s vontam nőt magamhoz képzeletemben