

– Két hónap karantén annyi, mint száz év magány?
– Nem éreztem annyira megterhelőnek ezt az időszakot. Természetesen nem volt könnyű, de ahhoz képest, amit olvastam és hallottam a barátaimtól, szerintem jól kezeltem a bezártságot. Rengetegen panaszkodtak arra, hogy ingerszegény környezetben az alkotás teljesen elképzelhetetlen. Talán csak a szerencsének köszönhetem, de egészen termékeny időszakom volt. Nagyon változó napok voltak. Egyik reggel tele voltam tervekkel, ötletekkel, úgy éreztem, hogy ma megváltom a világot. Más napokon pedig nehezemre esett kikelni az ágyból, aztán ha mégis rávettem magam, semmittevéssel teltek az értékes órák. Izgalmas önismereti tanárom volt a karantén. Megtanította, hogy egy ilyen változatlan légkörben hogyan tudok alkotóállapotba kerülni. Megmutatta, hogyha leáll minden és kétségbe kellene esnem, mert a karrierem még el sem kezdődött, és már az elején befagyott, akkor is vannak új utak és új ötletek.


– Fiatal költőként és frissen végzett színészként elmondható, hogy kettős alkotói kényszerhelyzetbe kerültél?
– Semmiképpen nem akartam, hogy ennyi szabadidő kárba vesszen. A legveszélyesebb, ami ilyenkor történhet, az ellustulás. Ettől próbáltam megóvni magam. A karantén előtti időszakot, mikor még Kolozsváron voltam, sok munkával töltöttem. Szinte mindennap be kellett járni próbákra, és ezzel együtt jár a mindennapi bemelegítés mind fizikailag, mind szellemileg. Most ezek híján saját magamnak kell erre odafigyelnem, nincs az a külső ösztönzés, amit eddig megkaptam. Mindig volt igényem az alkotásra, akár költőként, akár színészként, és szerencsére ez nem lankadt a karantén idején sem.
– Mi volt a személyes válaszod a karanténra? Hogyan telnek a napjaid?
– Az első napokban, amikor még nem volt annyira szigorú a korlátozás és egyedül voltam itthon, egy YouTube-csatornát vezettem. Kortárs költők verseit vettem fel és azon a csatornán tettem nyilvánossá. Fontos volt abban a munkafolyamatban az egyedüllét, de egyszerű praktikus okai voltak. Valamennyire tudtam tompítani a külső zajokat és bizonyos mértékben sikerült megteremtenem a stúdiókörnyezetet, de ehhez nagyon fontos volt, hogy rajtam kívül senki nem tartózkodott a házban. Nem volt főzés, mosogatás, járkálás, amit utólag nehezebb lett volna kiszűrni a hanganyagból. Szerettem volna, ha videót is tudok hozzá forgatni, de ahhoz nem volt megfelelő technikai hátterem. Amikor szigorodtak a korlátozások, sokat olvastam, ennek köszönhetően gyakran ihletet kaptam versírásra. Rövid időn belül összeállt a fejemben egy új költői hang. Azt pedig egy új kötet tematikája követte és azon dolgoztam.
– Mi hiányzik a legjobban?
– A személyes közösségi élet. A színházba vagy moziba járás. Az előadásokat egyáltalán nem olyan jó felvételről nézni, mint élőben. Csak töredékében adja vissza a hangulatot, és hiányzik az, ami a színháznál talán a legfontosabb: hogy egy légtérben történik minden és hogy az előadás jelen idejű. A mozi élményét könnyebben helyettesíti az itthoni filmezés. Talán még ezeknél is jobban hiányzik, hogy a számomra kedves társasággal lehessek. Az online beszélgetések különböző platformokon nagyon hasznosak, és részben pótolják a találkozást, de már unalmas és kényelmetlen is állandóan egy képernyőt nézni. Az előnye az, hogy legalább tényleg egymásra figyelünk. Nem az üzeneteinket böngésszük, nem másokkal chatelünk közben, mint egyébként ez szokás. Talán ezután jobban fogjuk értékelni azokat a pillanatokat, amikor egy asztalnál ülünk és nem a telefonozás lesz a legfontosabb.
– Mi lesz az első dolgod, ha vége lesz a vészhelyzetnek?
– Remélem, úgy hozza az élet, hogy castingokra fogok járni és különböző rendezvényeken olvashatom fel a friss verseimet. Mindezek mellett bepótolom azokat az elmaradt előadásokat, amelyeket szerettem volna megnézni. Kis szerencsével bekerülök új produkciókba vagy egy forgatáson lesz szerencsém dolgozni.
Hogyan ismerszik meg egy alternatív rockegyüttes? Hogyan változott meg az underground szcéna a 80-as, 90-es évek óta? Milyen lehetőségei voltak egy alternatív rockbandának annak idején? Milyen minőségű dalszövegek kerülnek ki a mai fiatal zenekarok kezei közül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel a már több mint negyven éve működő Pál Utcai Fiúk együttes frontemberének, Leskovics Gábornak.
„Továbbra is megyek az intuitív partizánság útján, most is új lemezen dolgozom, és a nosztalgiavonattal óvatosan bánok, nehogy a kerekei alá kerüljek” – meséli Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street Seven frontembere. Mi történik ma Magyarországon a kultúrában, és milyen volt a 90-es években zenélni? Az énekessel a dalszövegírásról, a jelenben való létezésről és a zenei műfajok kérdéseiről is beszélgettünk.
Az irodalomelméleti vonatkozásokat nem tisztem megítélni, nem is értek hozzá, szóval azt a kérdést, hogyan lehet a posztmodern után hagyományos regényt írni, meghagyom másoknak. Inkább a késő modernitás társadalmi változásai érdekelnek, a civil mesterségem is ehhez köt: szociológiát végeztem. A kötetet megelőző munka leginkább annak végiggondolását jelentette, hogy ha a társadalmi valóság legfontosabb elemeit – mint a közös idő- és térérzet – elkezdjük kiütni, mint a cölöpöket a falu lakói alól, hogyan fognak reagálni.
„Úgy hiszem, hogy az alkotónak igazából az tesz jót, ha az intuícióira hallgat. Semmi másunk nincs. Ennek a mentén tudunk építkezni” – meséli Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. Az énekes folyamatos létértelmezésben él, ezt pedig a dalszövegei is rendre visszaigazolják. Likó Marcellel az önazonosságról, az útkeresésről és a célokról is beszélgettünk.
„A semmiről nem lehet írni” – mondja Szekeres András, a Junkies zenekar frontembere. Az énekes fiatalkorában ismerkedett meg a zene világával, kisgyerekként hegedülni tanult, kamaszként pedig az országosan turnézó Onix együttes tagjaként figyelte a történéseket. Mára viszont a hosszú utat bejárt énekes legfontosabb célja, hogy boldog legyen. Szekeres Andrással a pályaindulásról, a lázadásról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.
Szerintem a veszteség univerzális, egyben az egyik legmeghatározóbb emberi tapasztalat. Az életnek természetes része a kisebb-nagyobb dolgok elmúlása: a tárgyak összetörnek, elkopnak, elvesznek, az élőlények meghalnak, a szokások megváltoznak, elfelejtik őket, és így tovább a végtelenségig. Aki képes szeretni vagy értékelni valamit, az nem kerülheti el, hogy veszteséget és gyászt éljen át. A mitológiai eseménysor talán szélsőségesnek tűnik, de az érzelem olyasmi, melyben valamilyen mértékben mindnyájan osztozunk.
A Sarló citerazenekar tavaly ünnepelte 50 éves jubileumát egy nagyszabású kultúrműsorral egybekötve. Repertoárjában a népzene mellett komolyzenei művek is megtalálhatók, nem hagyományos játéktechnikai megoldásokkal, mint például a Klapka- és a Radetzky-induló, vagy a magyar Himnusz. A zenekarnak jelenleg nyolc tagja van. Számos kitüntetésben részesültek, több alkalommal voltak a Tavaszi szél, illetve a Bíborpiros szép rózsa fődíjasai.
„Nincs túl nagy igény a versre…” – állítja Z. Németh István, a márciusban Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett felvidéki költő. S talán az idézett sornak köszönhető mindaz, ami a beszélgetésünk egyik alappillérévé vált: a versalkotás mint létélmény, illetve a fiatal pályakezdő írók, költők mentorálása is fontos szerepet játszik a szerzői életpálya kialakulásában. Z. Németh István már harmadikos korában megmutatta verseit tanítónőjének, ekkor pedig el is döntötte, költő lesz belőle. Azóta persze írt már prózaszövegeket, meséket, és a rejtvényszerkesztés sem áll távol tőle.
„Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz” – mondja Gál János, amikor a versírás mögött megbúvó szakmai képzettségről kérdezem. Ő maga is csupán 18 éves kora után, verstant tanulva és különféle műhelyeket látogatva kezdte el érezni, hogy végre megérkezett a felkészülési folyamat startvonalára.