A test-kompozíciók hullámkörébe tartozik az érzékletes hangzásvilág: lihegések, nyögdécselések, üvöltések és kántálások. Mindez zenei módon játszódik le, minden történés valójában hang és ritmus. A lüktetés az, ami mindezeket összetartja. Ez az érzéki mozgás a belső univerzumból fakad, ahhoz kötődik, annak révén nyilatkozik meg. Eredendő, bontatlan, éltető élmény. A fekete ember expresszivitása, rugalmassága, direkt nyersesége, néma üvöltése nyilatkozik meg a darabban.
Az üres térben lángoló a fekete testek jelenléte.
Nagy József táncos, koreográfus, rendező, pantomimművész és fotós legutóbbi, OMMA című produkcióját a Desiré Fesztiválon láthattuk tavaly, a beszélgetés apropóját pedig a palicsi Nyárhangoló Fesztivál szerzői színházról folytatott panelbeszélgetése szolgáltatta. Újságíróként többször nyílt lehetőségem interjúzni a világhírnek örvendő Nagy Józseffel, többnyire más-más alkalomból. Egy dolog azonban nem változott. Mindig a kulisszák mögött maradtam, a háttérben, így rákérdezhettem a műhelytitkokra.
– Téged mindig érdekelt, mit lehet színpadra vinni, miből lehet egy előadást csinálni. Ma már a néző előtt is világos, hogy előadásaid sajátságos színházi mitológiát, újító szellemiséget képeznek jelrendszerükkel, tulajdonképpen megelőzted a kortársaid, újat hoztál a színház világába.
– Nem akartam én soha megelőzni, előzgetni, úgy gondolom, rá kellett érezni, sajátosan értelmezni, és arcot adni a sokágú hatásoknak. Az indulás más volt valóban, a Pekingi kacsa meg az első darabok hoztak egy új színt a kinti, franciaországi kortárs táncvilágba. Én nem közülük nőttem ki, nem ott tanultam, de hoztam egy szellemi batyut, amiből merítkeztem. A színházat nem magából a színházból, a táncot nem a tánc vonzásából akartam felépíteni, hanem saját élményvilágomból és egyéb területeken megfigyelt vagy szeretett dolgok megismerése révén. Két terület, a költészet és a zene volt számomra fontos, mindig. A költészeten belül adva volt a vajdasági költészet, ezen belül főként Tolnai Ottó világa, irodalmi művei. Ebből a modellből tudtam kibontani, leképezni azt a közeget, ahonnan én is származom. Természetesen mi nem akartunk megszólalni, nem akartunk verseket mondani a színpadon. A másik pillér: az új zenék, főleg a jazz. A hatvanas évektől a mai napig tanulmányozom a különböző irányzatokat. A zenei gondolkodás közelít a tánccal való építkezéshez. A tánc valójában tiszta zene. E mögött adva volt a képzőművészeti hátterem. A színpadképekbe olyan vizuális dramaturgiát hoztam be, amit érzékenységemből adódóan éveken át boncolgattam. Megmutatkozott az úgynevezett bácskai virtus is – egyfajta új lendület, őrületes energiák szabadultak fel: gyerünk, mindent kibírunk, emeljük meg, a végsőkig, ha lehet. Ezeket a szédítő energiákat átültettem a táncosokba. Talán ez volt az az új elán, amivel megújítottuk a francia meg a nemzetközi táncvilágot. Azután Csáth Gézára és Vojnich Oszkárra alapoztam. Csáth naplójegyzetéből kiderült, hogy – na, ő igazán megelőzte a korát – dédelgetett egy olyan tervet, miszerint zenés mozgásszínházat csinál. Sohasem valósította meg. Engem viszont lenyűgözött a csáthi világ, úgy éreztem, hogy nyolcvan év távlatából a világ is megérett arra, hogy befogadjon ilyen típusú előadásokat. Nem beszélve Csáth kőkemény mondatairól, zenei érzékenységéről. Ezek indítottak útnak. A vajdasági kultúra. Utána jöttek a nyitások. Például részt vettem az újcirkusz kialakításában, de az impulzus nem tőlem jött. Meghívtak, hogy tanítsam a diákokat, és rendezzem meg a vizsgaelőadásukat. Ezt bevállaltam ’95–96-ban. Szabadon kezeltem a cirkusz műfaját, természetesen belecsempésztem a táncot, az artisták mellett nagyobb hangsúlyt kapott a színházi jelleg, ami valamiféleképpen megújította a franciaországi cirkuszt. Hát legyen! A rá következő években a zenészekkel való találkozások eredményeként jött létre az élő zene és az eleven emberi test improvizációs párbeszéde. Először Vladimir Taraszovval, majd Szelevényi Ákossal, később Joëlle Léandréval. Ezt követően tudatosan használtam a színpadon való rajzolást. Ezután találkoztam Miquel Barceló spanyol kortárs festővel. Ő sosem volt színpadon, nem is akart színpadra lépni. Színpadon mozogni? Kihívásként tekintettem erre a színházi előadásra. Résen kellett lenni, hogy ne bicsakoljon meg a dolog. És sikerült. A Paso Doble igényesen meg volt szerkesztve. Nagyon figyeltem arra, hogy a darab struktúrája dramaturgiailag egységes legyen. Színházként közelítettem meg. Ez a nem csupán festői performance mérföldkőnek bizonyult a pályafutásomban. A Woyzeckben életemben először drámai szöveg szolgált alapul, és ott is új formával kísérleteztem, a buffoféle játékkal. Aztán következett a Wilhelm-dalok, Bicskei Istvánnal, amikor visszakanyarodtam Tolnai Ottóhoz, és végre a versek is megszólaltak a színpadon. A ciklusokhoz tartozik egy szóló. A szóló műfaj mindig egy összegzésnek a kívánalma. Így született meg az emlékezet színpadra állítása, A Mnémosyne fotográfiai projekt és színházi előadás. A koreográfus és vizuális művész világát testesíti meg.
Időközben kiléptem a franciaországi intézményesített közegből, és a szabadságérzet rávezetett arra, hogy ne díszletekben gondolkodjak, hanem csak az üres színpadi térben és az előadóban.
– Hogyan találkoztál legújabb darabod, az OMMA táncosaival?
– Mindig egy előadással mentünk Afrikába, Miquel Barcelóval a dogonok földjére Maliba, előtte meg Burkina Fasóban Dominique Mercy francia kortárs táncossal mutattunk be egy duót az ottani fesztiválon. Nagyon sok táncossal találkoztam a saját miliőjükben. Néha új impulzusokra van szükségem. Inspiráltak. Egyszer csak összeállt bennem, hogy kialakítok egy csoportot. Nem az alkatukat néztem, amikor válogattam őket, hanem a hallásukat, az improvizációs készségüket meg a jelenlétüket. Ezek számítottak elsősorban. Tőlük vártam és kaptam meg azt a másságot, ami annyira más, hogy már-már közeli. Az afrikai lét, mindazok a kínok, szenvedések, „izzadságcseppek”, amiken keresztülmentek – és a törések, sebek jöttek egymás után –, kicsit visszavetítették a gyerekkoromat. A saját kezdeti küzdelmeimet, amikor először Budapesten, majd Franciaországban egyedül, a saját erőmre meg kitartásomra hagyatkozva meg kellett harcolnom azért, hogy valamit fölépítsek.
A francia etnográfia mindig is érdekelt, és főleg a dogonokkal foglalkoztam. A dogonok talán Afrika utolsó olyan népe Mali közepén, amely szájhagyomány-kultúrával rendelkezett, rendkívül bonyolult vallási rendszerrel és rituálékkal és elképesztő tudással. Ezt a kutatást folytatni fogom, mert ezeknek az afrikai törzseknek rendkívül gazdag mitológiájuk van, és végeláthatatlan időt igényel a megismerésük.
– Maga az eredet, a tánc eredete, háttere, a táncosok viszonyulásának egyszerű nyíltsága és ereje érdekelt téged?
– Először tetszeni akartak, és megmutatták, mi mindent tanultak a tánciskolákban. No, ezeket a technikákat le kellett fejteni róluk. Viszont a múltjuk, mindaz, amit gyerekkorukban szívtak magukba, sokat jelentett számomra. Hogy mennyire él bennük a ritmus. Persze hogy él bennük, sokkal jobban, mint bármelyik más nemzetben. Az indiai vagy a közel-keleti zene összetettsége mindig is foglalkoztatott, de ezeknek az afrikai táncosoknak a világát sokszínűbbnek, gazdagabbnak láttam. Szinte minden falunak van egy zenei vagy tánchoz kötődő élő hagyománya. Öt országból jöttek, különböző helyekről, törzsekből, és mindenki hozott magával valami különleges színt.
– Tulajdonképpen ez az előadás egy nagy építkezés a táncosokkal, ugyanakkor merítkezés is belőlük. E két tényező kiegyensúlyozása, összehangolása, akár ütköztetése lehetett talán az az azonosulási pont, amely oda-vissza működött köztetek, és kibontotta az OMMA formavilágát.
– Az egyszerűségre akartam őket rávezetni. Hogy megtalálják magukban, mi az, ami élteti őket. Egy központi életélményhez vezető utat, amire aztán fel lehet építeni egy sajátos zenei vagy táncos világot. Rengeteget beszélgettünk arról, melyek azok a belső tartalmak, amelyeket a sajátjuknak éreznek. Felfedezték saját magukat. Ki akartunk találni egy közös rituálét. Próbáltuk elképzelni – ők nyolcan meg én – a zuhanás és a repülés élményét. Repülni akarunk, de közben valamiféle köztes állapotban lebegünk, a föld felé gravitálva. Zuhanás közben az ember szemben találja magát azzal a tapasztalattal, amikor újra meg újra letarolják, elesik, de fölkel. Ezt próbáltuk zeneileg, ritmikailag megélni. El kellett indítani egy kis rezgést, az már generálta a további vonulatokat. És a tánc létrejöttének kérdése! A tánc, amit nem tudatosan műveltek, és ami kialakult, ami lett, de hogyan?! Az ember hogyan kezdett el táncolni, reagálni az univerzum misztériumára? A saját helyére benne. Valójában megérzések, ráérzések függésében próbáltuk visszaásni magunkat egészen az ősemberig. És egy gazdag, intenzív két hónapos munkaperiódus után megszületett az előadás, amit OMMA-nak neveztünk el. Egy éve járjuk vele a világot, és szinte mindenhol megérinti, megüti a közönséget. Olyan visszajelzéseket kapunk, hogy éppen ilyen előadásokra van szükség a konceptuális meg ügyeskedő előadások után, amelyektől hemzsegnek a fesztiválok.
– Gondolkodásmodelled legjobban a zenészéhez hasonlítható.
– Minden pillanat a színpadon egy látható zene. Inkább zeneszerzőként kezelem-alakítom ezt a színházi formát, mint rendezőként. Mindig csöndben találunk rá zenei struktúráinkra, és ahhoz társítom a zenét. Ebben elhelyezkedhetünk, felfűzhetjük érzéseinket, gondolatainkat, vallomásszerű kiállásokat, mozdulatokat tehetünk. Így mozdulunk a polifónia felé. Mindenáron kerülöm az illusztrációt, nem akarunk egy meglévő dologhoz igazodni.
– Az emberi test lesz a központ, ő teremti meg a teret maga körül, és ez bárhol megtörténhet. Jól érzékelem, a vizualitás ebben a produkcióban érte el csúcspontját?
– Ennek a darabnak a vizualitását a táncosok jelenléte, testisége adja, az emberi test a maga csupasz mivoltában. A mozdulatlanságból kitörni készülésük. Mint élő szobrokkal dolgozom velük. Nem is volt szükségünk másra, semmiféle mankóra, kellékre. Elég volt a testek közti viszony: különböző helyzetek, formációk, élő szobrokként jelennek meg. Az egyik test a másik testhez képest válik mássá.
– Az élet gondoskodik arról, hogy az embert olyan pontokon eltörje, megsebezze, amire érzékeny. Te pedig azért rendezel – az ösztöneid, a gondolkodásod úgy működik, mint egy zseblámpa –, hogy valami más szinten, magasabb szinten egészet alkoss.
– Az előadás központi motívuma a gyerekkornak egyfajta meghatározó élménye. Nekem a földet kellett művelni a nagyszüleimmel, ők pedig ezt mindannyian megélték egyéni sorsaikban. Előhívtuk azokat a gesztusokat, ahogyan túrjuk a földet, vágjuk a gazt, gyűjtjük össze a szénát. Elmondtam, mindig vigyáztam, a madárfészkekre, meg arra is, nehogy belevágjam a kapát a kisnyúlba, nehogy elpusztítsak valamit. Erre azt válaszolták, ők is vigyáztak, persze, de nekik óvatosnak kellett lenniük, nehogy megmarja őket a mérges kígyó. Ez egy külön dimenziója a földi munkáknak. Ezt is belevettük. Képzeld el, hogy megmar a kígyó, és meghalsz, hátha egyszer elapad a láz! Ha megúszod, tovább kell csinálni, átadni valakinek mindenáron, hogy kikeljen a mag, és menjen tovább az élet.
Az afrikai táncosok története és egyúttal az emberiség történelme is benne van az OMMA-ban. Az elnyomás. A rabszolgasors. A túlélés. A kitörés. Úgy látszik, van valamijük, amit maguk sem érzékelnek. Egy magukkal hozott életöröm, vidámság, ami szintén bennük van genetikailag. Olyan jólesett a velük való találkozás, annyi melegséget kaptam.
– Mit jelentetek egymásnak, hogyan egészítitek ki egymást, illetve miként realizálódik ez a közös alkotómunkában?
– Ennek a darabnak a specifikuma talán az, hogy együtt éltünk a próbafolyamat két hónapja alatt. A próbák után közösen főztünk, beszélgettünk, lazultunk. A lazulás náluk egyenlő a tánccal, mert annyira a vérükben van, a zsigereikben. Iszonyúan erős a táncigényük, egyszerűen nem tudják abbahagyni, ájulásig táncolnak. Mindennap realizáltunk egy koncentrált próbatermi munkát, az estét pedig újra végigtáncolták. A testük hívta őket, hogy táncoljanak. Ilyenkor is intenzíven figyeltem őket, és jegyzeteltem, mert érdekelt, hogy abban a fölszabadult állapotban, amikor nem a színpadra készülnek, hogyan élik meg a táncot, milyen mozdulatokat hívnak elő. Ezt a két helyzetet nem tudtam különválasztani egymástól. Később árultam el nekik, hogy folyamatosan figyeltem őket, egy nagyon nagy érettség fokán, és azt is elmondtam, mennyire fontosak voltak azok az esték a darab elkészítésében. A munkamódszerem is ez, hogy a háttérből figyelek, állandóan résen vagyok, többszörösen átrágom, bekebelezem, körülhatárolom a látottakat. A próbák során különböző próbatételeken mennek át ezek a megfigyelések, majd pedig arra várok, vajon milyen új formák jelenhetnek még meg. Ezt követik a komponálás izgalmai, a kompozíciós munka, amit én csinálok, és ami szintén folyamatos jelenlétet követel.
– Az improvizációt ezúttal is sajátosan értelmezed, szerves dramaturgiaként.
– Ez egy nagyon precízen összerakott darab, és csak a mikrostruktúráiban vannak kisebb eltérések. Variációk. A táncosnak engedek egy bizonyos alkotói szabadságot. Például rögtönzésszerűen használhatja kezét-lábát, törzsét, vagyis összetettebb ritmusképleteket előadás közben is kitalálhatnak. Csinálják is. Improvizáció csak imitt-amott van, adott helyzetekben a paramétereket be kell tartani.
– Az előadásban milyen két kifejezés hangzik el?
– A fekete a darab elején. Ez a szó a táncosokat is jellemzi, meg ezt a mai fekete világot. A feketeséget, az eredetet, amikor még nem volt fény. A végén, a rituális tánc előtt elhangzik: „Véres a föld.” Ugyanazt élték meg, és mi is a jugoszláv háborúban. Vér itatja át a földünk. A háborúk is ciklikusan visszatérnek, és megkörnyékeznek bennünket, nem tudunk tőlük szabadulni. Ezt is érintettük a darabban.
– Mi mindent értet meg velünk, nézőkkel a piros madzag szimbóluma?
– Egy nyitott jel. Többféle értelmezést is elbír. Legtöbbünknek a köldökzsinór jut az eszébe. Az élet fonala. A görög mitológiából Ariadné fonala, amelynek segítségével Thészeusz a szörny legyőzése után kitalált a labirintusból. Közben csak a vertikalitást jelzi, meg a beszéd egyfajta jelképes voltát. Vonatkozik a lebegésre, mert beárad, lebeg két ember, két táncos között, a lent és a fönt között, nem érintve a földet. Egyúttal nem vonatkoztathatunk el a tartástól, az egyenességtől sem.
– Utánanéztem, a dogonok évszázadokkal az európai tudomány előtt már ismerték a kettős csillagrendszereket. Éppen a Szíriusz egy kettős rendszer, amit vallásuk eredettörténetében úgy magyaráznak, hogy onnan származnak, így természetes, hogy ismerik eredetük helyét.
– A Szíriuszt a Sarkcsillagból és annak kísérő csillagából bontották ki. Szabad szemmel nem láthatták. Ez is egy talány, misztérium. Honnan tudhatott a törzs egy ilyen asztrológiai tényről. Az OMMA-ba nem tudtunk mindent beletenni, a felmerülő kérdésekre válaszokat adni. Egy csomó kérdés a levegőben maradt. A következő periódusban feszegetni fogjuk, hogy a világegyetem hogyan működik, milyen nagyvonalúak a törvényei, és hogy ezeket mi, emberek hogyan tudjuk megérteni, befogni, vagy reagálni rájuk. Milyen a világ és az ember mindenkori viszonya, állapota. A táncosokhoz tartozó afroamerikai zenét, a fekete jazz történetét, amit ők alig ismernek, viszont én mutattam meg nekik. És azt is, hogy azon belül milyen újításokat hoztak, és milyen gazdag zenei világot tudtak felépíteni a rabszolgák leszármazottai. Így visszacsatolom Afrikához ezt a zenei világot. Arra vagyok kíváncsi, hogy erre hogyan reagálnak.
– A találkozások mindig kivételes élményt jelentenek. Milyen emlékezetes találkozásokra számítasz szülővárosodban, Magyarkanizsán?
– Egyre többet vagyok itthon, ami újabb találkozásokhoz vezet az itt élő színházi emberekkel. Itt az udvaromban baráti munkák történnek majd. Nem fontos darabban gondolkodni, inkább abban, hogy közösen fogalmazzunk meg kérdéseket. Majd kiderül, hogy egy adott pillanatban kivel tudok inspirálódni, kivel tudok majd szót érteni, kinek milyen igénye van ezekre a találkozásokra. Azt hiszem, ezt az adott helyzet rajzolja majd meg.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
