– Legutóbb Zalán Tibor mondta önről, hogy nagy örömmel olvasta (ál)detektív-történetét. Eddig két Fábián Marcell-kötete jelent meg. Úgy hírlik, hogy trilógiává szeretné bővíteni a sorozatot. Mikorra várható a harmadik kötet és miben lesz hasonló vagy éppen más az előzőkhöz képest?
– Amikor az első kötettel elkészültem, meg sem fordult a fejemben, hogy a történetet folytatni kellene. Azonban a megjelenést követő hónapokban sorra érkeztek a jelzések a kritikusoktól és az olvasóktól, hogy jó lenne, ha a Fábián Marcellnek folytatása születne. Számomra is kihívás volt, mivel még nem írtam folytatást egyik regényemhez sem, így hát megpróbálkoztam vele. A visszajelzésekből azt a következtetést vontam le, hogy Fábián Marcell figurája, a történelmi háttér, amelyikben mozog, a múlt század eleji Zombor, a soknemzetiségű Monarchia peremvidéke szerencsés választásnak tűnt. Az első kötetben az olvasók Fábián Marcell-lel együtt sétálhattak a régi Zombor utcáin, kukkanthattak be a korabeli polgári és paraszti otthonokba. Ami azonban működött az első kötetben, nem biztos, hogy elég lett volna a másodikban. Ezért a folytatásban tágítottam a regényteret, a szűkebb bácskai miliő mellett mindjárt a regény elején felbukkan az Adria, Fiume, Abbázia, vethetünk egy pillantást az Osztrák–Magyar Monarchia mondén oldalára. Valami hasonló váltást éreztem szükségesnek a harmadik részben is, amin most dolgozom. Ezúttal azonban a stílus, a narráció is változik, annál inkább, mivel a tervek szerint ez lesz majd a trilógia zárókötete. Hatásosnak, egyedinek kell lennie, mint amilyen az első volt – vagy lett volna, ha nem íródik folytatása. Egy folytatás óhatatlanul lefarag valamit a nyitóregény egyediségéből, kicsit elmossa szuverenitásának kontúrjait.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy azért szeret régmúlt időben játszódó történeteket írni, mert akkor szabadabban alkothat. A Fábián Marcell-történetek is a századfordulón játszódnak. Amikor történelmi témákhoz nyúl, mennyire kutat sokat? Fontosnak tartja a historikus hitelességet?
– Ha a szerzőnek fontos, hogy elvarázsolja az olvasót, hogy „berántsa” abba a világba, amit megteremt – márpedig szerintem egy író tartozik ennyi alázattal az olvasóinak –, akkor a történelmi hitelesség elengedhetetlen. Ám a tárgyi pontosság önmagában nem feltétlenül elég ahhoz, hogy az olvasó úgy érezze, élő, valóságos világban jár. Vékony a mezsgye a tudálékosság és a történelmi hitelesség között. Az a jó, ha az olvasónak fel sem tűnik, hogy a szerző történelmi regényt akart írni. Ennek feltétele pedig, hogy a szerző sem elsősorban történelmi regényt akarjon írni. Regényt akarjon írni – ami éppen nem a jelenben játszódik. Egy utópisztikus vagy disztópikus regény is lehet történelmi. Nagyon fontos a szerző, illetve a narrátor pozíciója, már amennyiben a kettő egy és ugyanaz. Amennyiben a szerző (ha ő a narrátor) meghúzódik a háttérben, nem szól ki, nem kotnyeleskedik bele a szövegbe, hanem engedi a karaktereinek, hogy ők maguk, dialógusaikkal, cselekedeteikkel alakítsák a történetet, tegyék élővé a korukat, könnyebb garantálni a hitelességet. Minden jó regény működésének titka az illúzió, a valóság illúziója, amit megteremt. A történelmi regények esetében, ahol az olvasó képzeletében egy egész világot kell újraépíteni, a hintótól kezdve a kovás pisztolyon át a katedrálisig, ez kétszeresen igaz. Nyilván írója válogatja, hogyan fog hozzá a történelmi regényéhez, számomra elengedhetetlenül fontos, hogy alaposan megismerjem a korszakot, amelyikről írni szeretnék. Otthon kell éreznem magam benne. Éppen azért, hogy a fent említett „hitelesítő eszközök” ösztönösen, magától értetődően jelenjenek meg a mondataimban. Éppen úgy, mintha egy kortárs regényt írnék.
– Bizonyára sok írótársa irigyli azért, hogy már több könyvét lefordították idegen nyelvre: angolra, franciára, németre, olaszra. Ez a tudatos PR-tevékenységének tudható be, vagy szerencséje volt a kiadókkal?
– Engem éppenséggel olyan vádak vagy mondjuk feddések szoktak érni kollégáim részéről, hogy igen gyatrán teljesítek, ha a saját PR-tevékenységemről van szó. Nem igazán szoktam pörögni azokon a felületeken, legyenek virtuálisak vagy fizikaiak, amelyeken manapság elvárás egy írónak megjelenni, szerepelni. Én a láthatatlanságra szavazok, amennyiben van választási lehetőségem. Gyakran nincs, mert a világunk olyan, amilyen. A könyveim külföldi megjelenése is valahol a véletleneknek köszönhető. Húsz-egynéhány évvel ezelőtt kapcsolatba kerültem egy németországi irodalmi ügynökkel, akinek megtetszett az első regényem, a Diogenész kertje. A ’99-es Frankfurti Könyvvásárra egy német kiadó – amelyik azóta meg is szűnt – lefordította és kiadta. A regényt olvasta egy francia fordító, ő is lefordította, beajánlotta a kiadónak, amelyikkel éppen kapcsolatban állt, majd pár év múlva felhívott egy olasz fordító, aki közben olvasta a francia kiadást, és így, egyik követte a másikat. Közben kiadók szűntek meg, alakultak át, néha kézről kézre adtak, de volt, hogy ejtettek, volt kiadó, amelyiknek nem nyerte el a tetszését az új regényem, és azóta sem fordított le tőlem semmit. A közvélekedéssel ellentétben egy magyar szerzőnek nemigen van beleszólása abba, kiadja-e őt egy nyugati kiadó, vagy nem. Kicsit olyan ez, mint a rulett: a golyó pörög, de nem lehet előre tudni, piros lesz vagy fekete.
– Mit gondol, irodalmi tevékenységét mennyire befolyásolja vajdasági származása? Vissza szokott még járni oda? Maradtak rokonai, barátai a szülőhelyén?
– Kezdő író koromban meg voltam róla győződve, hogy a világ bármely pontja érdekesebb, íróságomra nézve hasznosabb, mint a szülőföldem, ahol élek. Kis faluból származom, egy egészen kicsi világ nevelt fel, ahonnan mindenáron ki akartam törni. Aztán eljött egy élethelyzet, amikor el kellett onnan mennem, nem a saját akaratomból. Kinyílt a világ, de jó darabig nem tudtam vele mit kezdeni. Új, számomra idegen környezetbe kerültem, és onnantól, ha lassan és fokozatosan is, átértékelődött a globalitáshoz és a lokalitáshoz fűződő viszonyom. Bármennyire is hadakozik ellene az ember fiatalon, idősödve rádöbben, hogy semmit nem tud maga mögött hagyni. Abból építkezik, amit a szülőföldjéről magával hozott. Pontosabban: abból is, de azok az alapok. Minden más felépítmény, csakhogy az alapok szabják meg a felépítmény formáját, az alapok erőssége, szilárdsága határozza meg a felépítmény magasságát, tartósságát. Már nem tudom, hol olvastam, talán egy pszichológus írta valahol, hogy minden lényeges, emberformáló esemény tízéves korunkig megtörténik velünk. Aztán már csak cizellálódunk, finomodunk. Ha éppen a honfoglalás korában játszódó regényt írunk, vagy a felvilágosodás századába helyezzük a történetünket, netán a jövőbe, egy szétesett disztópiába, a gyerekkorunkban szerzett első, mély bevésődések fogják meghatározni mondatainkat. Tudtunkon kívül. De hogy mindegyik kérdésre válaszoljak: szoktam hazajárni, ha ritkán is, édesanyám még odaát él, őt látogatom.
– És mennyire tartja a kapcsolatot a többi vajdasági származású irodalmi alkotóval, például Balázs Attilával, Majoros Sándorral, Terék Annval? Kiket kellene mindenképpen ismernünk?
- A példaként felsorolt neveknek nagy tisztelője vagyok, mindhármukkal személyes és szakmai kapcsolatban állok. Polgári foglakozásomból kifolyólag – egy irodalmi folyóirat szerkesztője is vagyok – kevés olyan szerző ír ma a Vajdaságban, akinek kézirata ne fordult volna meg a kezeim között. A prózaírók közül említhetném Danyi Zoltánt, aki jó úton halad a jelentős prózaíróvá válás útján, ugyanakkor számomra evidens, hogy például Terék Anna generációjának egyik, ha nem a legfajsúlyosabb költője. Mint minden tehetséges alkotóban, aki elhagyta a szülőföldjét és új környezetbe csöppent, benne is kialakult a kívülről látás képessége. Költészetében tetten érhető az a fajta kettős identitás, ami a Vajdaságból elszármazott művészeket gyakran jellemez, aminek egyenes következménye a kifinomult lírai nyelvvel párosuló őszinte és mesterkéletlen, sznobériától mentes világlátás. A „régi öregek” közül mindenképpen meg kell említeni Domonkos Istvánt, Tolnai Ottót és Fenyvesi Ottót, az ő költészetük mintha kicsit szélárnyékba került volna ebben a modern, virtuális felületek uralta világban. Ajánlom mindenkinek a figyelmébe Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című kötetét, tanulságos.
– Amikor nem a Tiszatáj főszerkesztőjeként, hanem hobbiból olvas, mely kortársainak a műveihez nyúl legszívesebben és miért?
– Regényíróként talán nem okozok meglepetést, ha azt mondom, hobbiból is regényeket olvasok. Mivel mindig érdekeltek a világirodalmi trendek, előszeretettel veszem kézbe külföldi szerzők könyveit. Az elmúlt néhány év meghatározó olvasásélménye volt, hogy csak párat említsek, Charles Frazier (Hideghegy, A tizenhárom hold), Joseph Boyden (Orenda, Három nap az út), Ian McEwan (Vágy és vezeklés) vagy éppen Dan Simmons (Terror). Számomra minden ilyen regényélmény örömöt és megnyugvást jelent, annak bizonyítékát látom bennük, hogy a nagyvilágban, a mindenféle jövő-menő divatok és irányzatok ellenére, még igenis van igény a regényre.
