2021. május 04., 07:28
Kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban azt kérjük az alkotóktól, hogy árulják el, kiket olvasnak szívesen és miért. Száraz Miklós György arra a kérdésre, hogy mely kortárs írót ajánlana az olvasóknak, a többek között ezt nyilatkozta: „Győrffy Ákos szintén költő, viszont van egy lírai prózai kötete, a Haza, ami remekmű, ha soha többet nem írna, az a karcsú, százoldalas könyvecske is elég lenne életműnek.” A könyvet én is olvastam és rám is nagy hatást gyakorolt, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy Győrffy Ákost kérdezhetem.
– Mit szól ehhez a méltatáshoz? Ön mennyire elégedett ezzel a művével?
– Az ilyesmi simogatja az ember egóját úgy két és fél percig, aztán elmúlik. Igyekszem, hogy öt percnél tovább ne tartson ki. Gyuri megtisztel a szavaival, de nem dolgom megítélni e szavak igazságtartalmát. Alig emlékszem a Haza című könyvemre, pontosabban az „egészre” emlékszem inkább, nem annyira az egyes darabokra. Az atmoszférája az, ami múlhatatlanul megmaradt bennem, tehát éppen az, amihez a legkevesebb közöm van. Elégedettségről nincs szó, soha nem volt, nem is lesz. Legfeljebb annyit mondhatok, hogy talán sikerült felmutatnom valamit abból a misztériumból, amit természetnek és szülőföldnek neveznek. Az efféle dolgokról nagyon nehéz beszélni, mindig fennáll a pátosz és az elfogultság veszélye. Szerény eszközeimmel mindent elkövettem, hogy elkerüljem mindezt, sőt – amennyire lehetséges – lehetőleg a személyem is ki legyen iktatva a képből. Nyilván nem sikerülhetett, csak részlegesen. A Haza darabjai elég távol állnak a konvencionális természetszemlélettől. Egyesek szerint hidegek és érzelemmentesek, mások szerint viszont rosszféle pátosszal áthatottak. Megint mások, egy viszonylag szűk olvasótábor viszont mintha megértette volna, miről akar szólni ez a könyv. Aminek örülök. Ez már nekem bőven elég.
– 2012-ben, csaknem tíz éve jelent meg a könyv, amelyben ezt írta: „ugyanazokkal a kérdésekkel – vagy nevezhetném őket nyugodtan démonoknak – viaskodom ma is, mint másfél évtizeddel ezelőtt”. Azóta közelebb került a kérdései megoldáshoz, a démonjai legyőzéséhez?
– Én lennék a legboldogabb, ha jó hírekről tudnék beszámolni. De nem tudok. A kérdésdémonok ma is a sarkamban vannak, nem tágítanak és félek, hogy ez már így is marad. Nyugodtan nevezhetném mindezt kudarcnak is vagy csődnek, de egyrészt nem szeretnék az önsajnálat piszkában elmerülni, másrészt az a tény, hogy legalább a viaskodás megmaradt, talán okod adhat a reményre. Mert akár fel is adhattam volna, mint oly sokan.
– Ebben a kötetében is gyakran megjelenik a természetben való létezés, a hozzá való csatlakozás elemi igénye. Alkotói életében mennyire érzi inspirációs forrásnak a természetet? Vajon egy tízmilliós nagyváros felhőkarcolójának ötvenedik emeletén, egy kulcsra zárt szobában is tudna írni?
– Azt hiszem, menthetetlenül ki vagyok szolgáltatva a természetnek, ami esetemben leginkább a középhegységi erdőket jelenti. Olyan vonzalom ez, ami már egészen kicsi gyerekként is megvolt bennem, sőt. „Mint egy születés előtti emlék” – ahogy Mészöly Miklós írja. Az efféle vonzalmak eredete rejtélyes és talán nincs is értelme rágódni ezen. De az sem egészen igaz, hogy a természetből inspirálódom. A természet nem inspirál, hanem keretet ad a létezéshez, számomra az egyetlen elviselhető keretet. Áll egy öreg cserfa a házunk mellett, a lombja a tető fölé borul, a gyökerei mélyen behatoltak a ház alapjai alá. Körülvesz minket. És ez jó, vigasztaló, nem mondhatok mást. Volt alkalmam tízmilliós nagyvárosban kinézni az ablakon, ha nem is az ötvenedik emeletről, csupán a harmadikról. Amit láttam, azt néhány napig ugyan képes voltam elviselni, de végül ki kellett menekülnöm a közeli óceánpartra. New York – mert erről a városról van szó – egyszerre nyűgözött le és nyomott agyon, hosszú távon valószínűleg elpusztított volna. Most olvasom épp Márai Sándor ötvenes években írt naplóit, akkoriban New Yorkban élt. Hasonló tapasztalatai voltak. Persze én csak néhány napot töltöttem a „világ közepében”, nem tudom, hogy egy huzamosabb ottlét milyen hatással lett volna rám. Ki tudja, talán a Central Park néhány zugát egy idő után megszeretném.
– Évtizedek óta járja, lakja a Dunakanyar ismert és eldugott részeit. A természetszeretete egyértelmű, de részleteiben nézve vajon mennyire zöld, ökotudatos az életmódja?
– Hát, azt hiszem, nem eléggé. Sajnos sem önellátó gazdaságom, sem kizárólag napelemekre épülő energiaellátásom nincs. Boltba járunk, még mindig sok műanyagot veszünk, ami mérhetetlenül idegesít. Nemrég a közeli patakból kirángattam egy traktorgumit, erre azért büszke vagyok.
– Számos díjjal elismerték már irodalmi munkásságát. Ezek – azon kívül, hogy alkalmasint bizonyos honoráriummal is jártak – változtattak-e valamin? Az önbizalmán, a gondolkodásán, az alkotói folyamatain?
– A honoráriumok nyilvánvalóan változtattak valamin. Ha összeszedném magam, fel tudnám sorolni, hogy melyik díjból csináltattunk ablakot és melyikből vettünk új hűtőt, melyikből köszöntük meg annak idején a szülészorvos fáradozásait és melyikből vettem negyven mázsa hasított bükkfát. Ezeken túl, azt hiszem, a díjak semmit sem változtatnak az emberen. Jó esetben. Persze ismerünk kevésbé jó eseteket is, de erősen remélem, hogy nem tartozom a nárcisztikus, díjakkal páváskodó, önmaguk nagyságát megkönnyező írók gyanús táborába.
– A járvány, a karantén mennyiben változtatott az életén? Akadályozta vagy segítette az irodalmi tevékenységét? Min dolgozott és mi várható öntől legközelebb?
– Szerencsésnek mondhatom magam, mert számomra szinte semmiféle változást nem hozott ez az időszak, legalábbis ami az életem kereteit és rutinjait illeti. A munkámból adódóan addig sem kellett – Istennek hála – állandóan rohangálnom a világban, sokakkal ellentétben el voltam és el vagyok kényeztetve. Néha tényleg eszembe jut, hogy nem érdemlem meg ezt az élethelyzetet, néha meg az jut eszembe, hogy igenis megérdemlem, még ha átmeneti időre is. Azért persze sok minden változott, minket is elért a járvány, voltak nehéz hetek, de tényleg nem panaszkodhatom, mert azokhoz a tragédiákhoz képest, amelyek nap mint nap bekövetkeznek a járvány miatt, mi könnyedén megúsztuk. Ami a dolgozást illeti, a napokban zártam le egy verseskötet kéziratát. Ha minden jól megy, idén ősszel jelenik meg a Magvetőnél. És vannak szöveghalmazok készülőben, alakulóban.
– Amellett, hogy költő, kulturális újságíró is, így nyilván sokat olvas a mindennapokban. Kik azok a kortárs, magyar irodalmi alkotók, akiket mindig szívesen forgat és ajánlana is az olvasóknak?
– Nehéz kérdés, de ha most hirtelen magyart és kortársat kellene mondanom, akkor Ambrus Lajost és Oravecz Imrét említeném. Ambrus Lajos esszéit mindig élmény olvasni, nagy és mély tudása van a Kárpát-medencéről mindenféle értelemben. Borról, tájról, gyümölcsökről, a régi magyar írásosság rejtett gyöngyszemeiről kevesen tudnak annyit, mint ő. Ráadásul nagyszerű író, az egyik legjobb magyar esszéista. Oravecz pedig az egyik legnagyobb magyar író és költő, ezt nem tudom és nem is szeretném árnyalni. Így van és kész.
– Ha egyet ki kellene emelni közülük, ki lenne az és miért?
– Legyenek ők ketten az egy kiemelt, már csak azért is, mert a legnemesebb magyar irodalmi hagyományok legmagasabb fokát képviselik mindketten. Az esszé, a próza és a költészet csúcsain időznek.
