– A kortárs szerzők azon szűk csoportjához tartozol, akik szabadúszóként meg tudnak élni Magyarországon. Volt olyan, amikor azért írtál valamit, mert az gondoltad, biztosan sikeres lesz vagy akár valamilyen díjat is bezsebelsz majd érte?
– Előfordult. Van egy jó barátom, aki az Osztozkodók című könyvem, akár kriminek is nevezhetném, elolvasása után azt mondta, hogy hát igen, ebből is látszik, hogy tudok írni, de ha nem csüggött volna a szemem Andy Vajna pénzeszsákján – hogy milyen nagyszerű filmet forgathatnának a kötetből –, akkor még jobb lett volna. Igaza volt. Valóban többször is eszembe jutott írás közben, hogy ha ezt nem filmesítik meg, ha ez nem tűnik fel egy rendezőnek sem, akkor mi?
– Azért így sem panaszkodhatsz, népszerű író vagy, könyveid több ezer példányban kelnek el. Felismernek például az utcán, már persze amikor nincs maszkos helyzet?
– Hát persze! Állandóan nyúznak a négyes-hatoson, a metrón, tapadnak rám a rajongók. És mivel a nők többet olvasnak, így leginkább ők. A viccet félretéve: nem jellemző, de azért olykor előfordul, hogy rám köszönnek itt-ott, és egy-egy író-olvasó találkozón, könyvbemutatón is meg szokott telni a terem. Persze a járvány előtti időkről beszélek.
– Akkor még tanítottál az Előretolt Helyőrség Íróakadémián is. Lehet egyáltalán az írást tanítani?
– Jó az íróakadémia ötlete, én azért szálltam ki belőle, mert úgy éreztem, hogy nem tudom átadni azt, amit szeretnék. Ahhoz, hogy műveltséget szerezzenek a fiatalok, nem kell íróiskola, iratkozzanak be a bölcsészkarra és olvassanak sokat. Nem értek egyet azzal a követelménnyel sem, hogy ezek a 18-20 éves gyerekek mielőbb álljanak elő kiadandó kézirattal, hogy minél hamarabb elsőkötetesek legyenek. A költőkből talán korán ki lehet vasalni erős műveket, ezt nem tudom, de a prózaírókból biztosan nem, mert lassabban érnek. A tanítás persze működhet. A nagyvilágban is van rá sok-sok példa. Hogy miként lehet írói alaphibákat elkerülni, görcsöket oldani. Léteznek tanulható műhelyfogások. Viszont ha a tehetségesnek gondolt fiatalok nem ismerik Ovidiust, Boccacciót, Faulknert, García Márquezt, Capote-ot, Krúdyt, Mikszáthot, Gion Nándort és szinte senkit, aki nekem meghatározó, akkor mit tanítsak? Nem állítom, hogy igazam van, de ha nem hiszek benne, nem csinálom, így inkább befejeztem.
– Az íróakadémia tanulói a Kárpát-medence számos pontjáról érkeztek. Hogy látod, a már befutott, kortárs, határon túli, például az erdélyi és a magyarországi szerzők között van-e még különbség?
– A határon túliaknak ugyanúgy kinyílt a világ, az internet korában bárhonnan bármi elérhető. Ennek ellenére mégis csak van valami: a sorskülönbség. A kádári szocializmus és a Ceaușescu-világ jóval keményebb időszaka másként hagyott nyomott a lelkekben. Ráadásul a románok olthatatlan szeretete a magyarok iránt a rendszerváltás után is megmaradt. Nyilván nem mindegy, hogy franciás műveltségű, nyugathoz közelítő vezetés van Romániában vagy az a borzadály, ami a kommunista-nacionalista világ volt, de a hozzáállás nem változott. A nyelvhasználat bizonyos sajátosságai, a sorskülönbségből is eredő gondolkodásbeli eltérések érzékelhetőek. Jó értelemben vett arcátlanság, kapuberúgó mentalitás jellemzi az erdélyi szerzőket vagy egy részüket. A fiatalok többsége – és itt nem az írókra gondolok, inkább azokra, akik csak annak hiszik magukat, meg sok újságíróra is – rendszeresen téveszti a magyaros szórendet. Igen, szerintem fel lehet fedezni különbségeket, de igazából ezek nem érdekesek, az számít, milyen minőségű az irodalom, amit művelnek.
– A különbségek ellenére mégis képes vagy ráérezni arra, hogy miként gondolkodnak. Sokat foglalkozol kisebbségekkel, a legutóbbi könyved is a székelyekről szólt. Mi volt a munkamódszered? Elmentél közéjük, interjúztál, levéltáraztál, könyvtáraztál, hogy jobban megismerd őket?
– Egyiket sem. Előszedtem a szakirodalmat, a néprajztól a szociológián át a történelemig sok mindent. Óvodás koromtól régésznek, történésznek készültem, az egyetemen is történelmi, levéltári, régészeti stúdiumokra jártam. A szüleimmel sokat utaztam Erdélybe, rokonokhoz, Kányádiékhoz, Páskándiékhoz, megfordultam Kós Károlynál is. 14-15 éves koromtól kezdve pedig barátokkal keresztül-kasul bejártam egész Erdélyt stoppal, gyalog, tehervonaton. Esztenákon, szénakazlakban, barlangokban is aludtunk, románok és szászok is befogadtak, de leggyakrabban a székelyek. Így rengeteg élményem van. De azért a székelyföldi könyvbemutató-sorozat minden állomásán elmondtam, hogy ugyan sok mindenre ráérezhettem emberként és íróként, sok mindent megéltem közöttük, láttam és átéltem súlyos megaláztatásokat is, de ez mégsem ugyanaz, össze sem hasonlítható azzal, amit ők átéltek. Nem oda születtem, nem vittek el katonának a Regátba, nem lejben, hanem forintban gondolkodom óvodás korom óta. Azért a román határ felé közeledve ma is összeugrik a gyomrom. A rendszerváltás körüli időkben többször fordítottak vissza a tíz kilométeres kocsisor végére, pedig hol a gyerek unokaöcsémet és unokahúgomat, hol a hetvenéves, törött lábú nagynénémet szállítottam. Vissza! Újra és újra. Negyedszer és ötödször is. Különböző ürügyekkel. Amikor már 12 órája aszalódtunk a sorban, éjjel hidegben, nappal meg forró nyári napsütésben. Úgy, hogy se vécé, se innivaló. Mindez kisgyerekkel vagy idős, beteg rokonnal. Korábban meg Ceaușescu határőreitől kellett tartanunk, hiszen apám, Száraz György neve sokáig ott volt az első helyeken a tiltólistájukon. Aztán, egy szűk évtizeden át én sem utazhattam Romániába.
– Nemcsak írsz, de rengeteget olvasol is. Kik a kedvenc kortárs magyar szerzőid, kiket ajánlanál? Vajon köztük is vannak határon túliak?
– Vannak. Gion Nándort például Krúdy mellett a legnagyobb prózaírónknak tartom. Súlyos, egyetemes, mégis olvasmányos. Le kellene fordítani legalább a Latroknak is játszott című regényét angolra, németre, spanyolra, kínaira. Kedvencek? Ez így reménytelen. Sok a jó mű. Az egyik szerzője barát, a másikét alig ismerem, a harmadikét emberként nem szeretem. Hagyjuk a kedvenceket és barátokat, inkább sorolom, mik hevernek mostanában nyitva az ágyam körül. Fekete Vince, Lövétei Lázár László. Zalán, aki nagy költő, de prózakísérlete, a Papírváros olyan regényfolyam, amit mindig elképedve olvasok. Hogy van mersze és persze vénája leírni azt a pokoli ködöt, gomolygást, infernális rettenetet, ami az ő élete meg a mienk is? Poéta, mégis tanulok tőle. Győrffy Ákos szintén költő, viszont van egy lírai prózai kötete, a Haza, ami remekmű, ha soha többet nem írna, az a karcsú, százoldalas könyvecske is elég lenne életműnek. Vida Gábor dadogáskönyve nagyon erős. Szálinger Duna-naplóját is szeretem. Tompa Andrea utolsó könyve is erős. És persze Szilágyi István. Ó, meg egy most elvesztett kortárs. Szőcs Géza a halála előtt egy hónappal adta ide egyszerre három-négy könyvét.
– Tudom, lehetetlen kérés, de ha csak egyet emelhetnél ki közülük, ki lenne az? Vagy ha úgy könnyebb, kivel olvasnál egy hasonló interjút, mint ez?
– Mondom, reménytelen ez így. Egy csomóan eszembe jutnak: Temesi Feri, de vele sűrűn beszélek. Ágh Pista. Ficsku Pali, de róla is tudok. Kemény István vajon mit ír most? Ha épp prózát ír. Rendben, mondok egyvalakit. Rott Jóskáról jó lenne olvasni, tudni, mi van vele. Íróként. Egyszer régen azt írtam róla valahol, hogy fekete éjszakában fekete történeteket ír fekete tintával fekete papírra. Nagyon jó író.
