– Fiatal alkotó vagy, de az életutad máris sok mondanivalóval bír: egy fél évet voltál diák a Károli bölcsészkarán, szakképzett gyógypedagógus vagy, gyerektáborokat vittél, jelenleg pedig műsorvezetést tanulsz Budapesten. Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról – milyen álmokkal, vágyakkal indultál neki a felnőtt életnek?
– Miután abbahagytam az egyetemet, teljesen elveszett voltam, célok, jövőkép nélkül tengődtem. Elcsigázottan néztem a meghirdetett OKJ-s képzéseket, és megakadt a szemem a gógypedagógiai asszisztens tanfolyamon. Gyakorlatilag onnantól datálom a költővé, íróvá válásomat. Bár jelenleg nem dolgozom, se itt, se a médiában, meghatározó tapasztalatokat szereztem mindkét szférában. Előbbi szakmában alázatot, tiszteletet, elfogadást kaptam, az utóbbiban pedig azt az attitűdöt, hogy nem elég várni a sült galambot, gyakorlatba kell ültetni az elképzeléseinket. Az önmenedzsment normális keretek közötti használata nélkülözhetetlen az előrelépéshez. Élsportoltam, ezért olimpikon szerettem volna lenni. Serdülőkorom napjai edzéstől edzésig tartó fázisban teltek. Holtidőben olvastam, barátaimmal jártam csavarogni. Összességében szép gyerekkorom volt, social media nélkül, nyugodt mederben csordogáltak az évek.
– Miért döntöttél úgy, hogy otthagyod a bölcsészettudományt?
– Nem voltam a helyemen. Az élet folyamatosan küldte a jeleket, volt, hogy kiraboltak a vonaton, máskor az éjszakában ért egy támadás. Végül megértettem, hogy haza kell jönnöm és szembe kell néznem a démonaimmal. Kitalálni, ki vagyok és hogyan tovább. Valamint a szak is érdektelen volt számomra, így nem volt nehéz döntés.
– Mit kell tudni a gyógypedagógus Milánról? Mire tanított meg ez a szakma?
– Megszűnnek a belső monológok, átadom magam a másik félnek. Fesztelenebb vagyok és többet hallgatok, ítéletmentesen figyelek. Arra tanított meg, hogy ki kell bújnom a páncélomból ahhoz, hogy rájöjjek mi az, ami tényleg számít. Az önzetlen, feltétel nélküli szeretetnél nincs nagyobb erő.
– Az első versed az első szerelem érzéséhez kötődik. Hány éves voltál akkor, és milyen megoldást nyújtott neked az alkotás?
– Tizenöt-tizenhat év körüli lehettem. A hátsó padban körmöltem a vallomásaimat. Először ódát, amit rendszerint plátói szöveg követett, hogy a folyamatot lezárjam egy dühös, viszonzatlan szerelemből születő patetikus, rímkényszeres verssel. A nagy szám ellenére elég félénk fiú voltam, így nem volt mit tenni, az irodalomhoz kellett nyúlnom, hogy észrevegyenek a lányok.
– Azóta viszont már nem csak a szerelem témája kerül bele a verseidbe: a hétköznapok, visszaemlékezések is helyet kapnak. Azt érzem, egy nagyítóval vizsgálod a környezeted, minden apró részletre, zajra és moccanásra odafigyelsz.
– Nagyon jól látod, sokszor kényszeresen analizálom, monitorozom a környezetemet. Ez áldás és átok is egyszerre, de ezt a keresztet kaptam. Ha már cipelem, igyekszek erényt kovácsolni ebből az érzékenységből, képességből.
– Az internet segítségével több ezer emberhez is eljutnak a verseid. Az egyik olvasód a következő visszajelzést írta: „a Visszatérés című versét többször elolvastam már. Nagyon nagy a hatása. Hogy tud mindent ilyen fiatalon?” Mit gondolsz erről?
– Valaki nagyon jó asztalos, más valaki istenien főz. Én verseket írok. Ez az utam, ez a dolgom, életfeladatom. A tehetség önmagában féllábú óriás, a rengeteg gyakorlás és szorgalom nélkülözhetetlen a kiaknázásához.
– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákja vagy, májusban pedig leadtad az első köteted kéziratát. Mit szabad előre megtudni a kötetről?
– Kapunyitási pánik a címe. Először a mentorom bődületes baromságnak gondolta, aztán olvasva a verseket meggondolta magát, és azt mondta, ennél találóbb nem is lehetne. Figyelemfelkeltő hívószó kellett, hiszen a versek is kendőzetlenül őszinték, direktek. A felnőtté válás nehézkes, embert próbáló időszakáról szól. Amikor a kezed már a kilincsen van, de mögötted várnak a feldolgozásra váró traumák: lezáratlan kapcsolatok, családi perpatvarok, félbeszakadt álmok. A kötet már készen van, csupán arra vár, hogy megfelelő ruházatot – kifejező borítót – kapjon. Aztán mehet a nyomdába.
– Ha jól tudom, te a versírás mellett regényírással is foglalkozol. Hogy jutottál el a versírástól a regényírásig?
– A Kapunyitási pánik után kifogytam az ötletekből, önismétlővé vált a lírám. Mindig is szerettem volna regényt írni, de nem volt meg hozzá a témám, élettapasztalatom. 2020-ban bő egy évig mozgó antikváriusként segítettem édesapám munkáját, dacolva az időjárási körülményekkel. Olyan események láncolata indult el, amire a mentorom, Horváth László Imre hívta fel a figyelmemet egy ebéd alatt: „Milán, kész a regény, már csak meg kell írnod.” Megfogadtam a szavát, szeptember óta dolgozom rajta.
– A Fiatal szerzők sorozatunk interjúalanyait szeretem az irodalom–zene viszonyáról faggatni. Nálad ez a téma, ez a viszony sokkal komolyabb egy egyszerű véleményalkotásnál, hiszen dalszövegeket írsz és előadóként is sokan ismernek. Nemcsak az életben, emberként vagy nagyon sokszínű, hanem a művészetek terén is. Hogyan segíti az önkifejezést a zene?
– Még csak egy komolyabb projektem látott napvilágot, ezért az ismertséget erősen idézőjelbe tenném, de ez hamarosan változni fog, folyamatosan gőzerővel készültek a dalok a fióknak. Ideje stúdióba mennem. Ha ezt olvasod, Ati, készülj. Vannak olyan ötleteim, amik dalként jobban működnek, mint versként. Ezek többnyire kevésbé kidolgozottak stilisztikailag, inkább a közléskényszer, az érzés intenzitása a hajtóerő.
– Hogyan tudnád összehasonlítani a zenei közeget az irodalmival?
– A social media okos használata (Facebook, Instagram, TikTok) a kulcs. Az utóbbi időben főleg a TikTok, az azonnaliság miatt a zenei szegmens jobban érvényesül egyelőre. Az irodalmi réteg egyre szélesebb, ugyanakkor még mindig zártabb világ. Egy jó dal nagyobb hatást gyakorol ott helyben a színpadon, mint egy emlékezetes vers. De semmiképpen se szeretném temetni az irodalmat, járjatok felolvasóestekre, támogassátok az írókat, költőket, rengeteg tehetséges kortárs alkotó él közöttünk. Ne akkor ébredjünk rá a munkásságuk jelentőségére, amikor már meghaltak.
