Ha követ téged valaki az online platformokon, akkor nem titok számára, hogy néha a profilodon felteszed a nagy kérdést: egy-egy neked ismeretlen székely szó honnan ered és milyen jelentésben használják/használták. Ha az eddig megjelent köteteidet nézzük, látjuk, hogy ott is kiemelkedően fontos kérdés a használt nyelv, a nyelviség milyensége. Hogyan képvisel minket a(dott esetben a székely) nyelvjárásunk?
Mindig arra törekedtem, hogy minél természetesebben szólaljak meg, ehhez pedig arra is szükségem volt, hogy a székely nyelvjárást bensőségessé tegyem az írásban is. Amikor a köteteimben székely nyelvjárásban szólalok meg, nem azért teszem, mert egzotikumot akarok behozni, ennél sokkal egyszerűbb a válasz: a kommunikáció csakis így tud részemről megvalósulni. Azzal tisztában vagyok, hogy a befogadó nem minden esetben érti ezeket a szófordulatokat, de én elsőként magamra figyelek: tudom, hogy mit szeretnék elmondani, s azt is, hogy miért éppen így. Hogy egy példát hozzak, az ököl szót soha nem tudnám leírni, mert nálunk ezt nem használják, a kujak szót használjuk. Emiatt van az, hogy meg kell teremtenem a saját otthonosságomat a nyelvben, és csak onnan tudok kifelé is megszólalni, megnyilvánulni.
Az oktatási rendszer – főként a középiskoláig – nem értékként, hanem kiirtani valóként értelmezi a nyelv ezen típusú sokszínűségét.
Az oktatásban sajnos még mindig nem értékként kezelik, hanem – ahogy te is mondod – a nyelvjárási elemeket próbálják kiirtani. Magasabb szinteken ez a törekvés ugyan kezd megszűnni, hiszen rájöttek, a nyelvjárás gazdagságot is jelent. Minél inkább ismerjük a saját nyelvjárásunkat, minél inkább tudunk beszélni székelyül, annál inkább kijelenthetjük, hogy gazdagok vagyunk. Ahogy a kultúra bármelyik része, ez is megőrzendő. Az iskolában a gyerekeket általában rákényszerítik a köznyelv használatára, és még az olyan formulákat is kiölik, mint az is-nek az es változata. Ezt a hatást már a saját gyerekeimen is látom, egy olyan nyelvet kezdtek el beszélni, amelynek semmi különlegessége, otthonossága nincsen.
De van itt egy hatalmi rendszer, amely irányítja ezt a folyamatot.
Azért kezdtem egyfajta szabadságharcba a székely nyelvjárás éltetéséért, fennmaradásáért, mert azt látom, hogy azoknak, akiknek a kezében összpontosul ez a hatalom – a tanárok és a tanítók –, visszaélnek a pozíciójukkal. Mi, szülők, semmi egyebet nem tehetünk, mint tudatosítani a gyerekeinkben, de ugyanakkor magunkban is, hogy egy értékről van szó. Jelenleg erős nyelvi egyesülést érzékelhetünk, amely főként a tévének és a rádiónak köszönhető. A székely gyermek is a magyarországi tévéműsorokat nézi, s ha véletlenül mégis erdélyi adóra kapcsolna, az ott megszólalok nyelvezete sem különbözik a többitől.
A nyelvi otthonosság megteremtése mellett a világban való otthonosságra is törekedsz. Legújabb, Ágtól ágig című verseskötetedben történeteket mesélsz a múltból.
Az utolsó verseskötetemben olyan történeteket írtam le, melyek a családomhoz kötődnek, vagy általában a család fészkéhez, Felsőcsernátonhoz. Úgy hiszem, mindenhol meg kell teremteni az otthonosságot, mert ha nem tudjuk, hogy honnan jövünk, honnan származunk, az első szél tovafújhat, és akkor nekünk annyi. Hiszem, hogy az embernek rá kell jönnie, nem ő a világ közepe, hanem ő is csupán egy vízcsepp egy nagy-nagy folyóban. Ma olyan individualista világban élünk, ahol ez a gondolat elsikkadt. Mindenki a saját individualitását, szabadságát szeretné és próbálja kiélni, viszont ez nem vezet el a boldogsághoz. Márpedig az embernek egyetlenegy célja van a világban: az, hogy boldog legyen. A boldogság azt jelenti, hogy alá kell vetnünk magunkat bizonyos szabályoknak, be kell épülnünk egy közösségbe, el kell fogadnunk a folyót, amelynek egyes cseppjei vagyunk.
Mióta foglalkoztat téged a családfa verstérképének összeállítása?
Liberális embernek tartom magam, a székely nyelvjárással is akkor kezdtem foglalkozni, amikor úgy éreztem, méltatlan az a mód, ahogyan bánnak vele, ahogyan ki akarják irtani. Ennek az útnak a folyamán találtam vissza a közösséghez. Egy közösségnek pedig a legfontosabb alkotóeleme maga a család. Ezek után úgy éreztem, a családom történetének (vagy legalábbis a fennmaradt történeteknek) a feltárása közelebb hozhat az otthonosság megteremtéséhez.
A verseket néhol képek illusztrálják. Ezek az én értelmezésemben arra mutatnak rá, hogy bár egy vers szólhat egyszerre mindenkihez, de mégis elmondhatjuk róla, hogy az egyetlen egy ember valódi története. Mit gondolsz erről?
Jól látod. Az, hogy képekkel illusztráltam a verseket, abból a felismerésből fakad, hogy a befogadásnak két szintje van: egyrészt a szöveget szövegként olvassuk, másrészt mi, emberek szeretünk kukkolni, leskelődni. Az olvasmányélményeinket összekapcsoljuk a valóságunkkal, viszont általában kellő távolságot tartunk, innen figyelünk. Mégis személyesebbé válhat ez az egész, ha tudunk arcokat társítani a leírtakhoz, így már kötni is tudjuk valamihez a szövegeket.
Szükséged volt erre a versgyűjteményre ahhoz, hogy önmagadhoz is eltalálj?
Így is lehet mondani. Ha nem fogok neki és nem írom meg ezt a kötetnyi anyagot, akkor talán soha nem találok vissza ahhoz a közösséghez, amelyről és amelyhez a szövegek is szólnak.
Meg lehet határozni magunkat a múlt (ismerete) nélkül?
Ha ledobnának minket egy lakatlan szigetre azzal a céllal, hogy új társadalmat hozzunk létre, azt hiszem, az első generáció nagyon nehezen tudna túlélni. Az ember fél a semmitől. Bevallom, én is félek. Ezt a félelmet úgy próbálom megszüntetni, hogy visszatérek ehhez a közösséghez.
Műfaj tekintetében is érdekes egyveleget hoztál létre: egyszerre líra és próza az, amit az olvasóknak nyújtasz. El lehet vagy el kell-e választani ezt a kettőt egymástól? Mi volt ezzel a célod?
Egy ideje a költészetet úgy közelítjük meg, hogy csakis érzelmeket fejezhet ki, a történet pedig, ami az érzelmek mögött van, háttérbe szorul, elhomályosul. Tulajdonképpen nem is szeretek költészetről beszélgetni, sokkal inkább a művészet az, amiben otthon érzem magam. Minek is kellene mesterséges szabályoknak alávetnünk magunkat? Ha visszatekintünk Homérosz korába, a költészetben jelen lévő érzelmek nem választódtak el a történetektől, hiszen épp azon keresztül tudott az író érzelmeket átadni, hatással lenni az olvasókra. Az ősművészetben ezek a dolgok elválaszthatatlanok egymástól. Visszatérni ahhoz a közösséghez, amely az Ágtól ágigban is megjelenik, csakis a mély tudatalattiban volt lehetséges, ehhez pedig egy olyan műfajra volt szükségem, ahol felrúghatom a műfaji sajátosságokat. Nemcsak verseket írtam, melyekben érzelmek vannak, és nemcsak történeteket, hanem valami olyat, amelyben a kettő keveréke van, ahol ezek erősítik egymást.
A kötet végén elérkezünk a mához: megjelensz te is a versekben. A visszatekintés egyben az előretekintést is jelenti?
Azt hiszem, igen. A közösséghez való visszatérés igényének lényege az volt, hogy én is belekerüljek ebbe a csoportba, s így ebbe a kötetbe is. Az utazásom Londonban épp olyan fontos lehet leszármazottaimnak, mint nekem az a történet, amikor a nagyapám orosz fogságba került.
A versek főként a két világháború időszakát idézik meg, a szenvedést. A hazatérés garantált? Hiszen, ahogy te is írod: „Tudjátok, fiaim, egyszer / titeket is hazahívnak / és akkor jönni kell, jönni kell.”
Az emlékezetben nagyrészt a szenvedéstörténetek maradnak meg, mert ezekben a legnagyobb az érzelmi töltet. Ha az emberben megvan az az alázat, hogy felmérje, ő is csupán a világ egy kis darabkája, akkor a hazatérést garantáltnak hiszem. Ebben az állapotban rájövünk, hogy mi a feladatunk: tovább vinni az életet, semmi egyéb. Ehhez pedig haza kell térni.
