2022. december 25., 10:02
Kopriva Nikolett 2016-ban végzett a Debreceni Egyetem szabadbölcsészet alapszakos hallgatójaként, majd 2019-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerezte meg esztétika mesterszakos diplomáját. Számos irodalmi lapban közölték már írásait; 2020-ban megjelent az első, Amire csak a fák emlékeznek című verseskötete, azonban az irodalom mellett a képzőművészet is kifejezetten fontos szerepet játszik az életében. Beszélgetésünkben ezért a művészeti ágak közötti átjárás is helyet kapott, ám a karácsony közeledtével a kedvenc ünnepi ételeket sem kerülhettük meg.
– Mi volt a legszürreálisabb élményed az életed során?
– Nem szeretem a legeket. De elmondok egyet. Sűrű köd volt, és reggel. Az erdő mellett sétálva őzeket láttam átszaladni az úton. Aztán egy gyönyörű szarvas alakja vált ki a fehérségből, komótosan, méltóságteljesen sétált. Megállt az út közepén. Néhány méterre voltunk, hosszan néztük egymást. Volt ebben az egészben valami túlvilági, azóta is beleborzongok.
– Mit köszönhetsz a szabadbölcsészetnek? Hogyan tudod az ott tanultakat „hasznosítani” az életedben?
– A kételyt, a dolgok megkérdőjelezését, mielőtt következtetéseket vonnék le.
– Melyik filozófus eszméiével tudsz azonosulni leginkább, és miért?
– Plótinosz áll hozzám legközelebb, aki szerint énünk megkettőződött, amikor megszülettünk. Előfordult, hogy idegennek éreztem magam a saját bőrömben, így különösen izgalmas volt elmerülni ebben a filozófiában.
– Hogyan készültök a karácsonyra, milyen nálatok a szenteste?
– Általában december 23-án szerezzük be a fenyőfát, és másnap délelőtt öltöztetjük fel. A konyhában ilyenkor már készülőben van a gombaleves, a halas ételek, a mákos és diós bejglik. Késő délután vacsora a családdal, éneklés, ajándékozás, karácsonyi mise. Az egész olyan, mint egy rituálé.
– Mi a legkedvesebb pillanatod a karácsonyban?
– Amikor sikerül valamelyik családtagot igazán meglepni.
– Bármilyen ünnepről is legyen szó, elengedhetetlen az éppen ahhoz kapcsolódó ételkavalkád. Mi a kedvenc ünnepi ételed?
– A gombaleves és az ecetes hering.
– Mennyire tudsz belesüppedni a monotonitásba, és milyen hatással van ez olykor a költészetedre?
– Akárcsak az elnyújtott pörgés, úgy a hosszú távú monotonitás is bénítóan hat rám, ilyenkor nem tudok írni. Szükségem van arra, hogy folyamatosan billegjen a mérleg, egyik se váljon állapottá, csak történjenek meg olykor.
– Hogyan tekintesz vissza a gyermekénedre? Ott bujkál benned még ma is, vagy elengedted?
– Természetesen velem van, sosem tudnám elengedni. Segít a rácsodálkozásban, szemlélődésben, ugyanakkor néha kezelnem kell a kicsapongásait.
– Ha nem író volnál, akkor milyen szakmát, hivatást választanál, és miért éppen azt?
– Képzőművész lennék, mert a láttatás sokkal közelebb áll hozzám, mint a dolgok nyers kimondása. Sosem voltam a szavak embere. A költészetben is elsősorban a láttatásra törekszem .
– Melyik az a zene, amit már rongyosra hallgattál, de még mindig nem tudod megunni?
– Nick Cave and the Bad Seeds: Jubilee Street.
– Melyik szín jellemez téged?
– A kékeszöld.
– Allan Kaprow amerikai festő a következőket írta az 1958-as Jackson Pollock öröksége című manifesztiumában: „Napjaink fiatal művészének nem kell többé azt mondania: »festő vagyok«, »költő«, »táncos«. Ő egyszerűen művész.” Mit gondolsz erről? A művészlélek valóban képes minden művészeti ágban alkotni?
– Nem értek egyet. Mesterségekről beszélünk, amelyeket egy életen át tanulunk. Szerintem meggondolatlan és felszínes lenne eltekinteni ennek súlyától.
– A művészetek ősi egységessége tagadhatatlan, mára mégis inkább elkülönítjük őket. Szerinted ezek mennyiben választhatók el egymástól, és miben függenek mégis össze?
– Önmaguk lényegében, eszközeikben választhatók el. Összefüggenek, mert olyasmit mutatnak meg, amitől képesek vagyunk libabőrösek lenni, megrendülni, sírni és nevetni, kérdéseket feltenni, válaszokat találni.
