– Sokan megfeledkeznek arról, hogy a tárgyaink mennyire meghatározók az életünkben, kölcsönösen feltételezzük egymást, azok meghatároznak minket és mi is meghatározzuk azokat. Az már kérdéses ugyan, miként és milyen mértékben. Az emléktárgyak érdekesek lehetnek ebben a kontextusban, ugyanis ezek általában kiszakadnak alapértelmezett funkciójukból és egy teljesen új szerepben lépnek fel. Mit gondolsz erről, illetve te fontosnak tartod az emléktárgyak gyűjtését, őrizgetését, és milyen szerepet töltenek be ezek a te életedben?
– Azt hiszem, mindenből lehet emléktárgy, nekem egyszerűen a tárgy szó is elég. Főként azért, mert ezek nem önmagukban létező dolgok, hanem folyamatosan velünk vannak, és elsődlegesen cselekvésvonatkozásuk van, mindenről egy történet, egy epizód, mondatok jutnak eszünkbe. Nem gyűjtök semmit, kivéve a könyveket, de azt nem is gyűjtésnek nevezném, inkább egy szükség kielégítésének. Vannak tárgyak, amik teljesen eltűntek, fogalmam sincs, hol lehetnek most, de néha eszembe jutnak. Nagyanyám álmoskönyve (ami még a dédanyámé volt) ilyen például, egész gyerekkoromban minden nap előkerült (tele tárgyak katalógusával és azok jelentésével!), mostanra pedig – jobb híján így mondom – elveszett. A tárgyakhoz mindig konkrét helyzeteket kapcsolok, és ha átemelem őket egy szövegbe, akkor igyekszem a hozzájuk kapcsolódó epizódokat megragadni. Ilyen értelemben egy-egy tárgy a versek detonátora is lehet.
– Van, hogy elkap a nosztalgia a gyermekkorod iránt? Milyen emlékfoszlányok jutnak eszedbe, amelyek erősen hatottak rád és elindítottak azon az úton, amelyen most épp haladsz?
– Nosztalgia biztosan nem, összességében nem szerettem gyerek lenni. Összességében, mert egyébként nagyon jó, metszetszerű emlékeim és helyszíneim vannak: nagyapám műhelye, a kazánház, (eleve – sokszor költöztünk – a mindig változó otthon terei), befőzések – és ezek tényleg azok, amik most hirtelen eszembe jutottak. Hogy ezek hogyan járultak hozzá ahhoz, ahol most tartok és amit most csinálok, nem tudom, valószínűleg tudnék logikát találni az eseményekben. Az biztos, hogy a szigorú értelemben vett irodalom (és itt kimondottan a könyvekre, az önálló olvasásra gondolok) nem volt meghatározó a családunkban. A mesék annál inkább, édesanyám is, a nagyszüleim is rengeteg mesét mondtak, olvastak, ezt egészítették ki a videókazettáról lejátszott (szigorúan Disney-) rajzfilmek: az Oroszlánkirály, a Tarzan, a Hófehérke és a hét törpe, a Csipkerózsika, és így tovább. Visszatekertük a szalagot, és elindult a mese. Később én is sokszor vettem részt próza- és versmondó versenyeken. Valahogy így, a történetmondás, hallgatás, figyelés végig jelen volt. (És hogy megmagyarázzam, miért nem szerettem gyerek lenni: úgy éreztem, valamiből kimaradok, nem láthatom át teljesen a dolgokat, míg a történetekben nem hallgattak el semmit, minden információ rendelkezésre állt.)
– A kulter.hu oldalán található rövid bemutatkozódban azt olvashatjuk, hogy az első, Vérsűrűség című, versesköteteden dolgozol. Mit lehet tudni erről, hogyan halad a munkafolyamat, illetve milyen tematikai, szerkezeti, formai ívet választottál a leendő kötetednek?
– Három évvel ezelőtt jutott eszembe először, hogy egyszer rendszerezni tudom majd a verseimet. A Vérsűrűség egy már majdnem kész anyag, amelyben szeretném, hogy a versek önállóan is működésbe lépjenek, de azt is, hogy egymásutánjukban egy vagy több történet lehetőségét rajzolják ki. Nem olyan mélyen, mint egy regény, de nyíljanak meg ajtók, rajzolódjanak hosszabb ívű dinamikák. Az egész anyagot áthatja a személyes veszteség, a halál, távolabbról nézve pedig az ezzel való találkozás különböző életszakaszokban. Mást realizálunk az elmúlásból gyerekként, és mást fiatal felnőttként. Fontosnak tartom, hogy ezek a szövegek képesek legyenek leválni az önéletrajzi hatásoktól – hiszen minden fikció, konstruált szöveg, a szerkesztési folyamat teszi anyagszerűvé, verseskötetté. Nem azon van a hangsúly, hogy megtörtént-e valami, és ha igen, úgy történt-e, hanem az, hogy megtörténhet-e, és még inkább, hogy hogyan reagálunk rá.
– Ismét egy bemutatkozó szövegből idéznék: „Verseket, novellákat és kritikákat ír.” Én viszont azt látom, hogy sokkal inkább a líra felé húz a szíved. Hogyan van jelen a próza az életedben és érzékelsz-e bármiféle műfaji keveredést a műveidben?
– Igen, a líra van erősebben jelen, de ezt árnyalnám: a lírai látásmód az erősebb, az apró mozzanatok, helyzetek, amikből próza esetében nagyobb terjedelmű szöveg születhet. Rögzítem, dolgozom vele, sokat húzok az anyagból, és megerősítést nyer: vers. Vagy épp akárhogy gondolkodom rajta, nagyobb ívet jár be már a fejemben is, és tudom, hogy nem fogok tudni belőle verset írni. Akkor prózát kellene, de ahhoz még sokat kell tanulnom. Mindig előrébb nyúlok, hogy át tudjam fogni az egész szövegteret, de nem mindig sikerül. Írok novellákat, sokkal lassabban dolgozom velük, és néha el is engedem őket. Olyankor meg sajnálom az anyagot, mert – ahogy már mondtam – mivel vers nem lehet, egy darabig lógni fog a levegőben. És igen, a lírában nagyon fontos számomra a narratív keret, mintha egy végtelenségig redukált mártás lenne, ami mögött ott van minden, mégsem látható. Szeretem a feszes versnyelvet, az egyirányúságot, szikárságot, talán ezért van, hogy a próza jellemzői (szereplők?, cselekmény? – de ez sem elég) a verseimben jelen vannak, ám ezzel nem vagyok egyedül a kortárs irodalomban.
– Valami vagy prózai vagy lírai. Vagy regényről beszélünk, vagy versről. Mit gondolsz a műfajok erőteljes elkülönítéséről?
– Azt, hogy lehetetlen. A kategorizáció fontos, hiszen valamiről csak akkor tudunk beszélni, írni, ha meg tudjuk ragadni, ha van rá szavunk. És nem is tehetjük hozzá állandóan, hogy „most versről van szó, de tudod, nem szeretek dobozolni”. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy ezek mögé nézzünk, alaposak legyünk, vegyük észre az átjárhatóság okozta dinamikákat. Halmazok vannak inkább, amik érintkeznek, metszik egymást. Skálák, árnyalatok, átmenetek. Egyébként is ezt a megközelítést tartom eredményesnek majdnem mindig.
– Az elmúlás gondolata valahogy mindig ott van bennünk vagy időnként előbukkan, mint egy nem várt vendég. Te hogyan tudod kezelni az ilyesfajta gondolatokat, és mi az, ami motivál a mindennapokban?
– A nemvárt vendégekkel az a baj, hogy nem tudhatjuk, mikor néznek be a szekrény mögé, mikor gondolják azt, hogy túl sok a por, a mosatlan. És persze van az a nem várt vendég, akinél ez nem számít. A halál először az elsőnek tűnik, aztán egyre inkább észrevesszük, hogy a második. Úgy tudom kezelni az elmúlás gondolatát, hogy megragadom a részleteit, segít, hogy szöveg lehet belőle. Nem a személyes veszteség feldolgozása, nem a trauma elengedése hajt, hanem a munka, hogy miként lehet belőle izgalmas, jó, csiszolt szöveg. Ha más nem is, ez motivál.
– Szerinted fontos az, hogy az alkotó és a befogadó közelebbi kapcsolatot ápoljon, hogy mondjuk egy irodalmi esemény keretein belül támpontokat adjon a műveihez? Neked milyen élményeid vannak ezzel kapcsolatban?
– Nem tartom fontosnak, és nagyon fontosnak tartom. Az utóbbival kezdem: ha szembesülök egy szövegben egy apró részlet jelentésével (nagyon rossz ez a szó itt, de jobbat nem tudok), akkor az lehengerlő lehet. Másfelől először azt szeretem, ha én vagyok és a szöveg, nincsenek behatások. Valami ilyesmiről beszéltem korábban, a kérdés nem az, mi történt valójában, hanem hogy én magam hogyan viszonyulok egy lehetséges történethez. A támpontok jól jönnek, de csak takarékosan. Borbély Szilárd Bukolikatájban című könyvén kísérleteztem olvasás közben. Igyekeztem elvonatkoztatni mindentől, főként a szerző személyétől. Az irodalom talán univerzálisabb annál, hogy akármihez odaláncoljuk.
– Te mit vársz el egy, akár a te alkotásodat boncolgató, kritikustól?
– Semmit nem várok el. Nagyon örülök a visszajelzésnek, sőt kérem is a reflexiót. Szerkesztőkét, idősebb alkotókét különösen. Ha valaki megtisztel azzal, hogy egy bekezdésnél többet írjon (vagy mondjon) egy szövegemről, boldog vagyok. Dolgozhatok tovább, új szempontokkal.
– Hogyan látod az új generációs kritikusgárdát, illetve úgy általában ma a kritikát? Milyen úton halad, mik az erősségei, gyengeségei?
– Még nem vagyok aktív kritikus, és ez nem tudom, hogyan fog változni. Egyelőre kritikákat is írok. Ennek ellenére mindig csak a szöveggel magával vagyok elfoglalva. Akár sajáttal, akár másokéval. Szeretek kritikát olvasni, nagyon hasznos, rengeteget tanulok belőle. A gárdát nem figyelem. Nem vagyok irodalmár, a referenciáim elsősorban társadalomtudományi fókuszúak. Talán innen ered, hogy az elemzést, az érvelést, ütköztetést, rendszerezést nagyon fontosnak tartom. Nem tudok univerzális gyengeségeket és erősségeket mondani, ezek mindig szövegfüggőek. Vannak nagyon és kevésbé inspiratív kritikák. De hogy a gárdát se kerüljem ki – tehát nem figyelem összességében, de természetesen beszélgetek másokkal. Egy igazi kritikus ismerősöm a múltkor azt mondta, egy ideig nem fog új kritikát írni. Aztán hosszasan beszélgettünk, és végül arra jutottunk, hogy sokszor kell kényszerből elemzési szempontokat behozni. Ezt aztán árnyalhatjuk a végtelenségig, de azt hiszem érthető, és van benne igazság.
– Az írás mellett milyen tevékenységeket folytatsz még? Milyen téren érzed még azt, hogy az íráshoz hasonlóan, jó vagy benne és még szereted is művelni?
– A Corvinuson nemzetközi tanulmányokat hallgattam, elemezni kellett, kutatni kellett, prezentálni kellett. Jelenleg a BME-n kulturális iparágak specializáción tanulok, elemezni kell, kutatni kell, prezentálni kell, ráadásul tervezni is, például kommunikációs kampányt, érvelni, és így tovább. Tehát minden afelé mutat, hogy az információk írásbeli vagy szóbeli rendszerezése az én területem, legyen szó kutatásról, tervezésről, vagy bármiről. Szeretek szöveggel foglalkozni, szeretem kitalálni a struktúrát, a forrásokat, a hozzáadott értéket. De a statisztikát is kedvelem, az sem áll távol ettől. A magánéletemben pedig nagyon szeretek főzni, főleg másoknak. Ugyanígy: begyűjtjük, megtervezzük, megfőzzük, és megosztjuk másokkal.
– Te hiszel az irodalom gyógyító erejében? A te életedben volt már rá példa, hogy az irodalom segített át nehéz helyzeteken?
A gimnáziumi magyartanárom mindig azt mondta: „Az irodalom élni tanít.” Teljesen igaza van. Minden helyzetet egyszer és utoljára tudunk átélni. A művek abban segítenek, hogy közelebb visznek ezekhez. Nem élik át helyettünk, nem tudjuk megkerülni, de mindenképpen visszatérhetünk hozzájuk. Gimnáziumban olvastam az Iskola a határont, nem tudom, miért, de akkor annak ott volt a helye. Vagy nemrég Nádas Péter Saját halál című művét, az is megtalált, és most már nem vehetik el tőlem. Nem tudok konkrét helyzeteket felidézni a saját életemből. Könyveket tudok mondani, olvasmányélményeket, és azt, hogy éppen abban az életszakaszban mi történt – aztán lehet keresni a párhuzamokat.
– Milyen terveid/céljaid vannak a jövőre nézve? Nem feltétlenül csak irodalmi téren.
Szeretném befejezni a mesterszakos tanulmányaimat, habár tényleg fájó szívvel, mert nagyon szeretem a BME szellemi, emberi közegét. Nagyon megkedveltem a kommunikációtudománynak azt a világát, amit ott tanultam, és amiket szeretnék munkaerőpiaci szempontból is próbára tenni. Irodalmi szempontból az idei évet a Móricz Zsigmond-ösztöndíj ideje alatt egy második verseskötet anyagának kidolgozására szánom, mely sokkal kevésbé lesz olyan szoros tematikájú, mint a Vérsűrűség. Mellette folytatom a kritikák, prózák írását. És persze régi vágyam, hogy egyszer szerkeszthessek. Aztán majd meglátjuk.
