

Az irodai segédtisztként dolgozó Tanner Ilona munkahelyét hátrahagyva 1921. január 15- én házasodott be az irodalomba. Babits Mihály feleségeként költői és írói munkásságára nagyobb fény vetül. 1922-től férje kezdeményezésére Török Sophie néven publikálja műveit, ezzel állítva emléket Kazinczy Ferenc feleségének. A fiatalasszony mentorként tekint Babits Mihályra, mélyen érző, gondoskodó hitves, ügyintéző, Babits gégeműtétjét követően önfeláldozó ápoló, de legfőbbképpen szenvedélyes, termékeny alkotó vált belőle. A két irodalmi zseni mentsvárként élte meg a pusztán kéthónapnyi ismeretség után kötött házasságot.
Édesapja halálát követően a huszonkét éves Tanner Ilonára hárult a család eltartásának minden kötelezettsége, így nem csoda, hogy írásaiban hiteles képet fest a nehézségekről. Babits Ady Endre özvegyével, Csinszkával (Boncza Berta) fenntartott kapcsolata 1920-ban véget ért, a Nyugat első nemzedékének kulcsfigurája megértő, hűséges társra vágyott. A partneri gondoskodás Török Sophie költészetéből erőteljesen visszaköszön. Babits Mihály 1938-as gégeműtétje után a költőnő életében a legfontosabb feladat férje ápolása volt. Nem csoda, hogy alkotói válságba került. Költői hangja Babits 1941-es halálát követően tért vissza. Az 1948-ban napvilágot látott Sirató versei eltávolodnak a korábbi kötetek identitáskereső hangvételétől. Török Sophie soraiból a gyász, az elengedés nehézsége köszön vissza. Letisztult, tömény költészet.
Ahogy a 20. század számos nőírójának életműve háttérbe szorult, úgy Török Sophie-t is méltatlanul elfeledték, holott versnyelve hozzáférhető, műveinek üzenete pedig a jelenkori olvasó számára is aktuális lehet. A problémák áthidalásának, a boldogság keresésének vágya mind verseiben, mind pedig epikus alkotásaiban tetten érhető. A Hintz tanársegéd úr című regény főhőse, Kasper Irma halálosan szerelmes Hintz Pál vezető medikusba, akit a klinikán egyszerűen „adjunktként” tartanak számon. A laboratóriumban tevékenykedő orvosnő csillogó szemekkel figyeli az adjunkt minden mozdulatát, és olyannyira szerelmes lesz a számára szinte teljesen ismeretlen férfiba, hogy hisztériás rohamokban tör ki. Amikor azonban viszonyuk elmélyül, csalódik. Az 1934-es regény egy beteljesületlen szerelem nem mindennapos kálváriáját mutatja be. Ha napjaink szerelmesei nem is küzdenek neurotikus tünetekkel, a viszonzatlan érzelmek ugyanúgy fájnak nekik is. Török Sophie költészetében a természet szoros összefüggésben áll a versek beszélőjének lelkiállapotával, függetlenül attól, hogy hasonlít-e egyik a másikra, vagy éppen ellentétező párhuzamokat alkotnak. Szeptember című verse az ősz nyugalma és az elmúlás között alakít ki párhuzamot. Az alkotás idilli felütését követően jelenik meg a halálmotívum: „Mint tejes nedvesség a kövér fák duzzadó / héjjából, úgy csorog az égből a tejeslágy / szeptemberi nap. Némán ragyog a világ, (…) óh, halál!”
Egy fiatalkori abortusz miatt Török Sophie nem lehetett anya. Az Asszony a karosszékben huszonharmadik darabjának zárlata szívbemarkoló egyszerűséggel mutatja be a gyermektelenséggel járó vívódásokat: „a borzas kotlót irigylem. Betelt / élete kéjes nyugalmát: amint / meleg szárnyai alá / rejti tengernyi csibéjét”.
Miért érdemes elmerülni Török Sophie életművében, miért jó olvasólámpáink fényét soraira irányítani? A Baumgarten-díjas költőnő művészetében nem akart másabb lenni annál, aki valójában volt. Azzal a hitelességgel alkotott, amit kortársaitól, a Nyugat első nemzedékétől megszokhattunk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)
Hogyan ismerszik meg egy alternatív rockegyüttes? Hogyan változott meg az underground szcéna a 80-as, 90-es évek óta? Milyen lehetőségei voltak egy alternatív rockbandának annak idején? Milyen minőségű dalszövegek kerülnek ki a mai fiatal zenekarok kezei közül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel a már több mint negyven éve működő Pál Utcai Fiúk együttes frontemberének, Leskovics Gábornak.
„Továbbra is megyek az intuitív partizánság útján, most is új lemezen dolgozom, és a nosztalgiavonattal óvatosan bánok, nehogy a kerekei alá kerüljek” – meséli Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street Seven frontembere. Mi történik ma Magyarországon a kultúrában, és milyen volt a 90-es években zenélni? Az énekessel a dalszövegírásról, a jelenben való létezésről és a zenei műfajok kérdéseiről is beszélgettünk.
Az irodalomelméleti vonatkozásokat nem tisztem megítélni, nem is értek hozzá, szóval azt a kérdést, hogyan lehet a posztmodern után hagyományos regényt írni, meghagyom másoknak. Inkább a késő modernitás társadalmi változásai érdekelnek, a civil mesterségem is ehhez köt: szociológiát végeztem. A kötetet megelőző munka leginkább annak végiggondolását jelentette, hogy ha a társadalmi valóság legfontosabb elemeit – mint a közös idő- és térérzet – elkezdjük kiütni, mint a cölöpöket a falu lakói alól, hogyan fognak reagálni.
„Úgy hiszem, hogy az alkotónak igazából az tesz jót, ha az intuícióira hallgat. Semmi másunk nincs. Ennek a mentén tudunk építkezni” – meséli Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. Az énekes folyamatos létértelmezésben él, ezt pedig a dalszövegei is rendre visszaigazolják. Likó Marcellel az önazonosságról, az útkeresésről és a célokról is beszélgettünk.
„A semmiről nem lehet írni” – mondja Szekeres András, a Junkies zenekar frontembere. Az énekes fiatalkorában ismerkedett meg a zene világával, kisgyerekként hegedülni tanult, kamaszként pedig az országosan turnézó Onix együttes tagjaként figyelte a történéseket. Mára viszont a hosszú utat bejárt énekes legfontosabb célja, hogy boldog legyen. Szekeres Andrással a pályaindulásról, a lázadásról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.
Szerintem a veszteség univerzális, egyben az egyik legmeghatározóbb emberi tapasztalat. Az életnek természetes része a kisebb-nagyobb dolgok elmúlása: a tárgyak összetörnek, elkopnak, elvesznek, az élőlények meghalnak, a szokások megváltoznak, elfelejtik őket, és így tovább a végtelenségig. Aki képes szeretni vagy értékelni valamit, az nem kerülheti el, hogy veszteséget és gyászt éljen át. A mitológiai eseménysor talán szélsőségesnek tűnik, de az érzelem olyasmi, melyben valamilyen mértékben mindnyájan osztozunk.
A Sarló citerazenekar tavaly ünnepelte 50 éves jubileumát egy nagyszabású kultúrműsorral egybekötve. Repertoárjában a népzene mellett komolyzenei művek is megtalálhatók, nem hagyományos játéktechnikai megoldásokkal, mint például a Klapka- és a Radetzky-induló, vagy a magyar Himnusz. A zenekarnak jelenleg nyolc tagja van. Számos kitüntetésben részesültek, több alkalommal voltak a Tavaszi szél, illetve a Bíborpiros szép rózsa fődíjasai.
„Nincs túl nagy igény a versre…” – állítja Z. Németh István, a márciusban Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett felvidéki költő. S talán az idézett sornak köszönhető mindaz, ami a beszélgetésünk egyik alappillérévé vált: a versalkotás mint létélmény, illetve a fiatal pályakezdő írók, költők mentorálása is fontos szerepet játszik a szerzői életpálya kialakulásában. Z. Németh István már harmadikos korában megmutatta verseit tanítónőjének, ekkor pedig el is döntötte, költő lesz belőle. Azóta persze írt már prózaszövegeket, meséket, és a rejtvényszerkesztés sem áll távol tőle.
„Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz” – mondja Gál János, amikor a versírás mögött megbúvó szakmai képzettségről kérdezem. Ő maga is csupán 18 éves kora után, verstant tanulva és különféle műhelyeket látogatva kezdte el érezni, hogy végre megérkezett a felkészülési folyamat startvonalára.