– Zenészcsaládba születtél, édesanyád híres operaprimadonna, a dédapád pedig magyarnóta-szerző volt. Mit gondolsz, mennyire volt a sorsod eleve elrendelt, genetikailag kódolt?
– Hiszem, hogy az utunk előre meg van határozva, és a genetika is hatással van a sorsunk alakulására. A dédapám, Vitkay Gyula nemcsak nótaszerző volt, hanem orgonaművész és zeneszerző is, több kórust alapított és vezetett, például itt Újvidéken is a Petőfi körben. Az ünnepélyes megnyitón – mivel a Petőfit nemrég felújították – az ő dalát énekeltem néhány nappal ezelőtt. A lánya, Vitkay Ilona, az apai nagyanyám ugyancsak zenével foglalkozott, azonkívül verseket írt, és ezeket meg is zenésítette. És persze itt van édesanyám, Vitkayné Kovács Vera operaénekes, akitől nagyon sokat tanultam. Nem jártam napközibe, csak a kötelező évet óvodába, addig pedig vele töltöttem az időt, az operaházat tekintettem a második otthonomnak. Minden előadását tudtam fejből, felpróbálgattam a kosztümöket, a szerepeit mind végigénekeltem, sőt azt is tudtam, hogy ki mikor hibázott. Olyannak tűnt ez nekem, mint egy álom, egy mesevilág, és el sem tudtam volna képzeli, hogy ne ilyesmivel foglalkozzam. Arról álmodoztam, hogy balett-táncos leszek, imádtam a balettelőadásokat. Máriás Erika balettművész édesanyám kolléganője volt, egymással szemben volt az öltözőjük, és mindig bementem hozzá, csodáltam, ahogy sminkel, a ruhái teljesen elvarázsoltak, és főleg a spicc-cipő tetszett. Mivel abban az időben nagyon későn vették föl a gyerekeket a balettiskolába, nekem mindig ismételnem kellett az előkészítőt, a többiek pedig haladtak előre, mivel idősebbek voltak nálam. Ez annyira rosszulesett, hogy egy idő után hallani sem akartam többet a balettről. Később már bántam persze, anyukám figyelmeztetett is, hogy így lesz, de akkor így döntöttem. Egyébként nagyon élénk gyerekkori emlékem még anyukámmal kapcsolatban, hogy mindig tanulta a szövegeit, főzés, vasalás, még kutyasétáltatás közben is dúdolgatott. Én pedig állandóan őt utánoztam, de nemrég előkerült egy hangfelvétel, amelyen három-négy éves lehettem, és kértem, hogy ne énekeljen többet. Valószínűleg néha éreztem egy kis féltékenységet a munkája miatt, de nagyon erősen kötődtem hozzá.
– Édesanyád több interjúban elmesélte azt a történetet, amikor a Pillangókisasszony előadásban hiányzott egy gyerekszereplő, és te, akkor háromévesen, beugrottál. Ekkor szerepeltél először színpadon?
– Emlékeszem erre én is, a Szerb Nemzeti Színház régi épületében történt, a mostani Ifjúsági Színházban. Felöltöztettek, kisminkeltek – apukám ezt nem nagyon engedte, és figyelmeztettem is a sminkest, hogy ennek nem lesz jó vége, mert apukám is ott ül a nézőtéren, és nem fog örülni. A körülmények már homályosak, de arra a pillanatra emlékeszem, amikor anyukám a Pillangókisasszony szerepében az ölébe vett, és nekem énekelt. Ez egy nagyon érzelmes búcsúdal anya és gyermeke között. Gyönyörű, a mai napig mindketten végigsírjuk ezt az áriát. A másik kedves és szép fellépési emlék felnőttkoromból van, amikor zongorán kísértem édesanyámat. Teljesen átszellemültünk, egymásra hangolódtunk, pontosan tudtam, hogy hol vesz levegőt, hol fogja hosszabban tartani a hangot, milyen frázisok következnek, és ő is úgy érezte, hogy ez nem is munka, hanem kreatív folyamat. Feledhetetlen élmény. Azóta is szeretünk együtt szerepelni, különleges érzés, amit csak kevesen tapasztalhatnak meg.
– Egy év különbséggel két egyetemi diplomát is szereztél az Újvidéki Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tanszékén, 1997-ben zeneelméleti, ’98- ban pedig szólóének szakon. Hogyan alakult az utad?
– A zenei középiskolában éneket tanultam, de később a hangom nem volt még eléggé kiforrott. Elmentem egy, a hanggal foglalkozó specialistához, aki megállapította, hogy hosszú, vékony hangszálaim vannak. A rövid, vékony hangszálak a magas hangú énekesekre jellemzőek, a hosszúak és vastagok pedig a mély hangúakra. Én ennek a kombinációja voltam, és ez érezhető is volt a középiskola végén, még formálódott a hangom. Emiatt az egyetemen nem vettek fel ének szakra, de az elméletire is jelentkeztem, és azt fejeztem be először. Szerettem a vezénylést is, de legjobban az analízis érdekelt. Egy újvidéki zeneszerző, Slavko Šuklar tanár úr adta elő, és úgy terveztük, hogy nála maradok az asszisztenseként, de aztán másként alakult. Az első év végén gondolkodtam, hogy énekre iratkozzak, orgona szakra, vagy színész legyek inkább. Orgonálni a templomokban kellett volna gyakorolni, én pedig nagyon fázós típus vagyok, úgyhogy ezt elvetettem, aztán a zeneszerzés is felmerült, de úgy éreztem, hogy nehezebben tudnám megkeresni vele a kenyeremet, így végül az ének mellett döntöttem, harmadik évben iratkoztam be, és párhuzamosan haladtam. A mesteri munkám Beethoven 3. szimfóniájának az elemzése volt, a magiszteri pedig a szólóének szakon a Rigolettóban Gilda szerepe.
– Doktori titulusból is kettőt szereztél, a tudományok és a művészetek doktora is vagy. Az éneklés és a zeneművek elemzése mellett a hangképzést kezdted kutatni.
– Nem úgy terveztem az életemet, hogy a mesterképzés után a magiszteri címet is megszerzem, majd ledoktorálok, egyszerűen az érdeklődésem vezetett erre az útra, mindkét esetben. 1994 óta dolgoztam a középiskolában, magánéneket, kamarazenét és lapról olvasást adtam elő, azután korrepetitor voltam, majd áthívtak a Művészeti Akadémiára. Olyan embert kerestek, aki beszél magyarul és szerbül, tud énekelni, zongorázni, és a színpadi mozgás sem idegen a számára. Marija Simonović tanárnővel dolgoztam, aki a hangképzést tanította, később pedig át is vettem ezt a tantárgyat tőle. Az évek során észrevettem, hogy több diákunknak gondja van a hangjával, és úgy döntöttem, elviszem őket egy specialistához, dr. Mumović Gordanához. Elhatároztam, hogy azokkal, akiknél nagyobb probléma van, hetente háromszor foglalkozom, akiknél kisebb, azokkal hetente kétszer, és megnézzük, hogy három hónap alatt történik-e változás. Ez jelentette a kiindulópontját az első doktori munkámnak. Egyre több diákot vontam be a gyakorlatokba, és nagyon jó eredményeket értünk el, a hangszálakon lévő elváltozások kisebbek lettek, sok esetben el is tűntek. Nagyon érdekes tanulási folyamat volt ez számomra, az édesanyám után két olyan hölgy került ez életembe, a tanárnő és a doktornő, akik irányt mutattak nekem. A művészeti doktorátus története pedig, hogy László Sándor tanár úr egy előadásban Ábrahám Pál zenéivel foglalkozott, amiben én is közreműködtem, kíváncsi lettem Ábrahám Pál életére. Évek múlva sem feledkeztem meg róla, abban az időben sokat jártam Zombor környékére, ahol élt, és elkezdtem kutatni. Találtam plakátokat, filmeket, megvizsgáltam a történelmi és a társadalmi folyamatokat, az emberek életmódját az 1800-as évek végétől egészen az 1900-as évek közepéig. Ábrahám zenei világa is különleges, nem operett, de nem is musical, hanem valahol a kettő között, úgynevezett jazzoperett. Mindezt nagyon érdekesnek találtam, és szerettem volna bemutatni az életét egy olyan előadás által, amelyben nincs szöveg, hanem a szerzeményei mesélnek. Sokan segítettek, de én voltam a darab rendezője, és szerepeltem is benne, ötvöztem az éneket, a táncot és a színművészetet. Ez a három műfaj szerintem elválaszthatatlan egymástól.
Ha valaki azt mondta volna nekem régebben, hogy nem csak klasszikus zenével fogok foglalkozni, biztosra vettem volna, hogy téved. Az évek során mégis kiszélesedett a repertoárom: musicalek, operettek és magyar nóták is belekerültek.
– Ezek a műfajok az előadó-művészetedben és a tanári munkád során is megjelennek. Milyen elveket követsz, és mi az, amit ebből a diákjaidnak át szeretnél adni?
– Azt vallom, hogy mindegyik műfajt ki kell próbálni, mert mindegyiknek megvan a maga sajátossága, a maga stílusa. A diákokat arra próbálom ösztönözni, hogy legyenek nyitottak, ne idegenkedjenek egyiktől sem. Lehetőséget kínálok nekik, hogy belekóstoljanak a népdalok, a magyar nóták, az operettek, a musicalek világába és a klasszikus zenébe. Az akadémia egy védett környezet a számukra, ahol segítjük, támogatjuk őket abban, hogy megtalálják a hozzájuk legközelebb álló műfajt és stílust. Ugyanakkor én is tanulok a diákoktól. Főleg klasszikus zenével foglalkoztam, csak az életem későbbi szakaszában kezdtem megszeretni a könnyedebb műfajokat, éppen ezért nekik szeretném minél előbb felkínálni a lehetőséget. Attól, hogy az ember kipróbál több mindent, talán könnyebben rátalálhat arra, amiben valóban jól érzi magát, és sikeres lehet. Négy, illetve a mesterképzéssel együtt öt évet töltenek velünk, de utána is próbálom figyelemmel kísérni az életük alakulását. Nagyon örülök, amikor látom őket színpadon, ahogy igyekeznek felhasználni, amit az egyetemről vittek magukkal, de nem állnak meg, hanem fejlődnek, kutatnak, új dolgokat tanulnak. Tele van a szívem, amikor énekelnek és jól énekelnek.
– Az énekes és a tudományos kutatások iránt érdeklődő éned párhuzamosan munkálkodik. Amellett, hogy különböző rendezvényeken énekelsz, hangversenyeket adsz, az utóbbi időben Jelena Simonović-Kovačević kolléganőddel volt több zenei projekted, konferenciákon is tartasz előadásokat.
– Számomra mindig az az első, amit épp csinálok. Ha hangversenyem van, akkor az az első, ha órát tartok, akkor az, ha előadásra készülök, akkor arra koncentrálok. Igyekszem mindig szívvel-lélekkel, százszázalékosan beletenni magam abba, amit csinálok. A konferenciák esetében továbbra is a hangképzés, illetve a test és a hang kapcsolata érdekel. Korábban nem igazán szerettem visszanézni a felvételeket a koncertjeimről, de amikor mégis megtettem, észrevettem hibákat, és szerettem volna rájönni, hogy mi az esetleges blokkoknak a forrása, vagy hogyan tudnék magamon segíteni, hogy százszázalékos teljesítményt tudjak nyújtani. Ha a testem görcsben van, természetes, hogy nem tudok felszabadultan énekelni. Ryszard Nieoczymmel dolgoztam együtt – most hallottam, hogy pár héttel ezelőtt elhunyt –, ő egy lengyel származású kanadai színész, Grotowsky asszisztense volt. Minden évben tartott tanfolyamokat Újvidéken, a vele való munka során jöttem rá, hogy a test állapota mennyire kihat nemcsak az ének-, hanem a beszédhangra is. Amikor valakit hallott beszélni, meg tudta mondani, hogy az illetőnek milyen testi és pszichés problémái vannak. Felkeltette az érdeklődésemet ez a téma, és elkezdtem kutatni, hogy a lelki élet mennyire mutatkozik meg a hangon, és a test felszabadítása mennyire befolyásolja az énekhangot. A hangszálak betegségeiről is tartok előadásokat, meg arról, hogy milyen külső tényezők hatnak ki a hangra. Mesterkurzusok esetében pedig attól függ a téma, hogy kinek szánják, diákoknak, színművészeknek, énekeseknek vagy például kórusvezetőknek, ez alapján alakítom ki a programomat.
– A magyar közösség életében is tevékenyen részt veszel. Tagja voltál a Magyar Nemzeti Tanácsnak, és több kulturális csoportosulás, egyesület alapítói között szerepel a neved. Miért érzed fontosnak az ilyenfajta szerepvállalást?
– A közösség olyan, mint egy virág, az egyének pedig ennek a virágnak a szirmai, és minden szirom szebbé, teljesebbé teszi a virágot. Kötelességemnek érzem, hogy része legyek a közösségemnek, és amennyiben tudok, segítsek. Ahol nem tudok hozzátenni a „virághoz”, ott inkább visszavonulok, és átadom a helyet azoknak, akik azon a területen jártasabbak. Politikában például nem vagyok otthon, azzal nem foglalkozom, de hogy magyarul adjak elő vagy énekeljek, összehozzam az embereket, összefogjam a vajdasági művészeket, azt szinte kötelességemnek érzem, és szívesen is csinálom.
– Meg kell még említenünk a VIVE vetélkedőt és a Vitkayné Kovács Vera Nemzetközi Énekversenyt, hiszen mindkettő a családodhoz kapcsolódik. Említettük már, hogy erős nálatok az összetartás, a hagyományok ápolása és az értékek továbbadása. Ezeknek a rendezvényeknek a szervezésében mennyire vesztek részt?
– A VIVE édesapámhoz, illetve az ő nagyapjához, Vitkay Gyulához kötődik. Debelyacsán van egy Vitkay Hagyományápoló Társaság, ők szervezték meg az első VIVE vetélkedőt. Érdekes volt megismerni a dédapám közösségét, azokat, akik még élnek, és emlékeznek rá. A társaság összetétele ugyan változott, de továbbra is ők azok, akik igyekeznek fenntartani ezt a rendezvényt, és ebben édesapámnak is nagy szerepe van. A Vitkayné Kovács Vera Nemzetközi Énekversenyt pedig Újvidéken tartják, azt is édesapám tartja kézben, habár az ötlet anyukám egykori diákjaitól származik. Az idén lesz a tizedik, ennek a szervezésében is van változás, de erről egyelőre nem beszélhetek. Édesapám egyébként a legnagyobb kritikusunk. Ő is nagyon szereti a művészeteket, olyan családban is nőtt föl, gépészmérnök lett, de játszik gordonkán és klarinéton, tehát a zene hozzá is nagyon közel áll, meg a színházi világban is otthon van. A legnagyobb kritikusunk, de a legnagyobb támaszunk is ő. Minden előadás, fellépés után közösen elemezzük, hogy hogy sikerült, hol volt hiba.
– Ilyenkor nincs sértődés?
– Megtanultam a családban, hogy a kritika mindig jó, mert azáltal tudunk fejlődni. Ezt kérem mindig a diákoktól is, hogy mondják meg egymásnak őszintén, hogy hol, mit lehetne esetleg szerintük jobban csinálni. A pozitív kritika lehetőség a fejlődésre, aki csak dicsér és gratulál, az nem barát.
– A tanév az akadémián május végén befejeződött, de te általában tele vagy tervekkel és programokkal, épp most jöttél meg Boszniából. Mi a következő lépés, mi az aktuális most az életedben?
– Boszniában most énekeltem is, vajdasági szerzők dalait adtam elő, valamint mesterkurzust tartottam. Hamarosan turnéra indulok Bulgáriába és Romániába egy magyarországi zenekarral, operetteket meg magyar nótákat fogok előadni. Szép kihívásként tekintek erre, új társaság és új környezet vár. Októberben pedig a Rumai Tamburazenekarral Spanyolországba utazom egy körútra, szintén operetteket és klasszikus darabokat viszünk. Boszniába is visszavárnak ősszel, hogy részt vegyek az Andrić-napokon, emellett a diákokkal is vannak terveink, operettesteket szeretnénk készíteni, és azokkal tájolni Vajdaság-szerte.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
