Nagy Erika: A sors kegyeltje

– Honnan a zene iránti rajongása?

– Mindkét nagyapám közismert prímás volt, vagyis zenészcsaládba születtem. Nálunk mindig muzsikaszó hallatszott otthon, tanultuk a dallamokat, faltuk a muzsikaszót. Édesapám, aki brácsás volt, a testvéreivel együtt alapított egy zenekart, és lakodalmakon, búcsúi, farsangi bálokon, ünnepségeken zenéltek a Dunaszerdahelyhez közeli településeken. Úgy 14-15 évesen már én is csatlakoztam hozzájuk, és láttam, tapasztaltam, hogy szerették őket.

– Mikor került közelebbi kapcsolatba a hegedűvel?

– Már kisgyerekkoromban megtetszett nekem az anyai nagyapám hegedűje, de nagyanyám féltve őrizte, törölközőkbe csavarta sokszorosan, hogy ne sérüljön. A szekrény mélyében őrizte. Amikor nagyon sírtam, akkor elővette, én pedig mint egy gyerek, összevissza húztam a vonót. Ennek még semmi köze nem volt a zenéhez. Nagyapám mindig azt mondta, az kapja meg a hegedűt, aki prímás lesz a családban, aki a legjobb lesz. Ő nagyszerű zenész volt, külföldön, udvari muzsikusként báróknál, grófoknál kamatoztatta tehetségét, és tett szert elismertségre. A sors úgy hozta, négy fia volt, és abból egy lett cimbalmos, három pedig asztalos. Így azt mondta nekem a nagyanyám, hogy ha hegedűs leszek, akkor megkapom nagyapám hegedűjét. A sors viszont másképpen rendelkezett.

– Majd zeneiskolába járt és egyre jobban játszott...

– Azt hiszem, másodikos lehettem, amikor Dunaszerdahelyre költöztünk. Szerencsém volt, mert a szomszédságunkban lakott akkoriban egy nagyon híres magyarországi muzsikus, aki a rádióban zenélt. Ő volt idősebb Magyari Imre, aki vállalt tanítványokat, többek között engem is. Nagyon tetszett a tanulás, és egyre jobban is játszottam. Apám hegedűjén gyakoroltam, majd a nagy szegénység ellenére kaptam egy sajátot én is. Látva a nyomort körülöttem, azt, hogy írni-olvasni nem tudtak az emberek, kottaolvasásról már nem is beszélve, eldöntöttem, én nem akarok így élni. Kilencévesen a szüleim beírattak a pozsonyi zeneiskolába. Minden jól ment, sokat fejlődtem, a tanárom elégedett volt velem. De az élet mindig tele van váratlan dolgokkal, kellemetlenségekkel. 14 éves koromban az építkezésen dolgozó apám mindkét lábát eltörte. Úgy tűnt, hogy ezzel a konzervatóriumi álom szertefoszlik, de szerencsémre akadt egy jóakaróm, aki felkarolt, és fizette a tanulmányaimat.

– Profi zenészként a Slovkoncert ajánlásával kijutott külföldre, ahol majd három évtizedig dolgozott.

– Külföldre 1970 augusztusában jutottunk ki. Először Finnországba, ahol számos városban felléptünk, mulatókban, szállodákban szórakoztattuk a közönséget nagy sikerrel. Játszottunk Hollandiában, Dániában, Svédországban, Németországban, majd Bécsben, a Hilton Szállóban. Hajón is játszottunk, szép idők voltak nagyon. Tartott mindez a nyugdíjazásomig. Annak idején a Bécsi Operett a Csárdáskirálynőhöz keresett hegedűst, és szóltak nekem, hogy próbáljam meg. Amikor bementem a színházba a meghallgatásra, a zenekar már a zenekari árokban volt. A vezetőjük kérésére eljátszottam a Csárdáskirálynő belépőjét, majd egy-egy újabb számot, és amikor befejeztem, a zenekar tagjai a hangszereiket ütögették, ezzel nyilvánították ki a tetszésüket. Megfeleltem, de meg kellett várnom Rökk Marikát, az akkor már híres primadonnát, aki jött is, és mindenki hajlongott előtte. Én skáláztam, gyakoroltam a színpadon, amikor Marika odaszólt németül, hogy tudok-e magyarul? Mondtam, hogy igen. Szólt, hogy játsszam el a Hej cigányt! Nevettem egyet, hogy szárazon, egyedül? Mit tehettem, eljátszottam, majd aztán Monti csárdását is. Utána parancsolóan megkért, hogy tegyem le a hegedűt. Megfogta a kezem, és az első emeletről húzott maga után felfelé a lépcsőn, ami jót jelentett, mert, ha lefelé visz, akkor több mint valószínű, hogy kipenderít. Felvitt az igazgatóhoz, kopogtatás nélkül beviharzott az irodába, s csak annyit, mondott, hogy ezt az embert vegye fel, és írja meg a koncertirodának, ha nem őt küldik, akkor nem kell senki. Három és fél évet töltöttem ott. 27 évig voltam kint külföldön, szerettek engem.

– 65 éves korában elment nyugdíjba, majd gondolt egyet, és tovább tervezett.

– A tenni akarásom nyugdíjasként sem hagyott cserben, ezért 2003-ban megalapítottam a Dunaszerdahelyi Romamuzsikusok Társulását, majd 2005-ben a Bihari János Zenekart. Felvállalva Bihari János, az egykori zseniális cigányprímás és zeneszerző emlékét és szellemi hagyatékát. Az első Bihari Napokat 1964-ben szervezték meg Nagyabonyban. Nagyon jól emlékeztem erre az időszakra, ugyanis többször játszottam a rendezvényen, és amikor külföldön zenéltem, akkor is igyekeztem szabaddá tenni magam, hogy felléphessek. Nagyon színvonalas volt mindig is, a hazaiak mellett olyan neves budapesti művészek szerepeltek ott, mint Kovács Apollónia és Béres Ferenc. Kilenc-tíz év után azonban kezdett ellaposodni, az utolsó időszakban már csak gyerekek léptek fel, végül megszűnt. Nyugdíjasként vettem át a szervező szerepét, újraélesztettem a reformkor leghíresebb cigányprímása tiszteletére szervezett rendezvényt, mert fontos számomra az értékmentés, a hagyomány életben tartása. A siker azóta is töretlen, ugyanis az idén október 8-án tartottuk a 20. Bihari Napokat, a dunaszerdahelyi kultúrházban, hatalmas siker és érdeklődés mellett, neves hazai és magyarországi előadókkal. 2004-ben pedig sikerült véghezvinni a tervemet, szobrot avattunk híres elődünk tiszteletére Dunaszerdahelyen, a pozsonyi magyar nagykövet hathatós segédletének köszönhetően.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)