– Sokoldalú író vagy, ezt tudjuk rólad. A szövegember (2014) című köteted olvasásakor felmerül a kérdés az olvasóban, kicsoda is valójában Tóth László? Minek tartod magad? Írónak, költőnek, esetleg művelődéstörténésznek, irodalomtörténésznek, színháztörténésznek, vagy szerkesztőnek, műfordítónak? Mert ez mind te vagy.
– Nagyon egyszerű a válasz: Tóth Lászlónak. Soha nem különült el bennem, hogy most költő, szerkesztő, fagylaltárus vagy hajókormányos legyek-e. Mindig is Tóth László szerettem volna lenni. Lehet, hogy e mögött az is van, hogy engem tizenöt éves korom tájékán a nevelőapám örökbe fogadott. Az ő nevét viselem, ugyanis az én születéskori „lánykori” nevem Varga László. Az alapiskolai tablómon még ezzel a névvel búcsúzom az iskolámtól, a gimnáziumba viszont már mint Tóth László iratkoztam be. Mindig is szerettem volna megtalálni azt a személyiséget, aki Tóth Lászlóként lehetek. Bár Varga Lászlóként ugyanúgy meg lett volna a magam küzdelme a személyiségemmel, hogy megtaláljam azt, aki egyedül lenni tudok a világban. Ami pedig a műfajokat illeti, kezdettől fogva csináltam mindent, próbálkoztam mindennel, meg akartam tanulni mindent. Ez vonatkozik a különböző műfajokra is, hogy kipróbáljam, miként tudom magamhoz illeszteni azokat. Most már, vén koromra, tudom, hogy a kevesebb, lehet, több lett volna, mert amellett, hogy mérhetetlenül gazdagított a sok keresés, sok olyan, ám talán mégis nélkülözhető tudást is adott, ami esetleg más, fontosabb tudásoktól, írásoktól, művektől vette el az időmet.
– Számtalan műfajban szorgoskodtál egész életedben. A versen kívül írtál drámát, bábjátékot, monográfiákat, tanulmányokat, esszéket, és akkor még nem beszéltünk a publicisztikáról. Gyerekeknek is írtál könyveket, vannak népmese-feldolgozásaid is. A válogatott kötettel együtt pedig négy interjúköteted is megjelent.
– Nem mindig az ember választ műfajt magának, gyakran a műfajok választják őt. Illetve az adott közölnivaló, vagy annak megsejtése hozza magával a műfajt, esetleg olyat, amire eredetileg nem is gondolt volna. Az interjúkról valamikor úgy hittem, a világ legkönnyebb műfaja, melyhez nem szükséges más, mint feltennem pár kérdést, amire mások majd okosakat válaszolnak, amitől én magam is okosnak tűnök. Az első vagy a második megjelent írásom már interjú volt, 16-17 évesen. Amikor az akkori nagy budapesti – mai szóval – megasztárok (Dobos Attila, Mary Zsuzsa, Szécsi Pál és a Tolcsvay-fivérek) a falunkban, Izsán „hakniztak”, sikeresen le is támadtam Szécsi Pált meg Tolcsvay Lászlót, a velük készített interjúim meg is jelentek az Új Ifjúságban. Később kitaláltam, hogy halott klasszikusokkal készítek „interjúkat”. Persze nem asztaltáncoltatós módon, hanem miután feltettem a nekik szánt kérdéseimet, a műveikből megkerestem rájuk a „válaszukat”. Így esett, hogy ezekből is megjelent vagy kettő-három az Új Ifjúságban, ilyen címmel, hogy Imaginárius interjú Babits Mihállyal vagy éppen Füst Milánnal...
– Miután az Irodalmi Szemléhez kerültél, Vita és vallomás címmel csehszlovákiai magyar írókkal kezdtél interjúkat készíteni.
– Nem olyan régen megtaláltam egy levelemet, mely szerint már 1971-ben foglalkoztatott ez az ötlet. Elsőként Ozsvald Árpádnak írtam, hogy szeretnék vele egy hosszabb interjút készíteni. Ám csak 1975-re, az Irodalmi Szemléhez kerülésemmel értek meg a lehetőségeim arra, hogy a lap szerkesztőjeként ezt a sorozatot meg tudjam csinálni. Ehhez az is ösztönzést adott, hogy akkoriban jelentek meg az első nagyobb életútinterjúk Magyarországon, és kezdett divatba jönni a műfaj. Az Élet és Irodalomban is volt Látogatóban címmel ilyen sorozat. Bertha Bulcsunak két-három hasonló interjúkötete is megjelent, de Simon István vagy Mezei András is kötetbe rendezte az interjúit, melyek mellett én csehszlovákiai magyar írókkal is szerettem volna ilyeneket olvasni. Mivel azonban akkor még más volt a világ, és a magyarországi írók még nem nagyon – pontosabban: nagyon nem – vettek tudomást a külországi magyar irodalomról és írókról, így a szlovákiai magyarok sem jutottak eszükbe még az időben. Tehettem-e volna mást, minthogy megcsináljam velük a magam beszélgetéssorozatát? Ebből született a Vita és vallomás című beszélgetőkönyvem. A névsort igyekeztem úgy összeállítani, hogy abban a hetvenes évek második felében publikáló szlovákiai magyar irodalom korosztálybeli, nemzedékbeli és esztétikai ízlésbeli, tájékozódásbeli összetétele is tükröződjön. Úgy látszik, beletaláltam a dolgok közepébe, mert viszonylag sikeres könyv lett belőle, elég nagy visszhangot váltott ki. Majd benne ragadtam a műfajban...
– Az elmúlt évtizedek során számos elismeréssel, irodalmi díjjal jutalmazták munkásságodat, s nemrég levelező tagjává választott a Magyar Művészeti Akadémia is. Mit jelent ez számodra?
– Az ember öregszik, ami azzal jár, hogy rosszabb a lába, nem hall a fél fülére, alig lát, kihagy a szívverése, nem tud éjszaka aludni, és, más esetben, díjat kap. Persze, nem az elismerésen múlik, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól. Egy a fontos: akár kapunk valamilyen díjat, akár nem, igyekezzünk azt egészséggel elviselni, megélni. Egyébként sem ez az élet fő problémája, hanem az, ha egy mondatom az istennek sem akar sikerülni. Mert ha sikerülnek is a mondataim, nem biztos, hogy díj lesz belőlük, de ha nem sikerülnek, abba akár bele is tudok rokkanni. Rátérve kérdésed második felére: abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ahhoz, hogy az MMA tagja legyek, semmit nem kellett tennem azon kívül, amit eddig letettem az asztalra. Így történt, hogy három éve az a megtiszteltetés ért, hogy valaki megkérdezte: szívesen jelölne a tagságra, nem ellenezném-e. Senki nem állt elő azzal, hogy ehhez melyik vitorlát kell fújnom és melyiket nem. Amióta a pályán vagyok, ötven éve, ugyanúgy szemlélem a dolgokat, ugyanaz az irodalmi értékrendem, mint annak a sihedernek, aki öt és fél évtizede még a halott Babits Mihályt és Füst Milánt is „meginterjúvolta”– miért elleneztem volna?
– Szoros baráti és munkakapcsolat fűz többek között Filep Tamás Gusztávhoz, az egyik gyakori társszerződhöz. Ha jól tudom, sokat tanultatok egymástól.
– Filep Tamást akkor ismertem meg, amikor még nem volt Gusztáv. Barátságba is előbb a szüleivel kerültem, közös erdélyi barátunk, Kocsis István révén, még az 1980-as évek elején. Az egyik legnagyobb sikeremnek tartom vele kapcsolatban, hogy az 1990-es évek elején, a budapesti Széphalom Könyvműhely ügyvezetője lévén, sikerült kipréselnem Tamásból, aki akkor már majd tíz éve publikált, az első kötetét. Ez azért is volt fontos, mert beteg édesanyja még a kezébe vehette a betördelt, korrektúrázott anyagot, aki így azzal a tudattal halt meg, hogy a fiacskájából mégis lehet valaki. Persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy ahogy Tamás egyre csak okosodott, én, párhuzamosan, elkezdtem „butulni”. Vagyis ő nagy erővel jött befelé, én meg akkorra kezdtem elindulni kifelé. S bár lehet, egykét dolgot talán neki is sikerült ellesnie tőlem, az idő múlásával ő is egyre több olyan dolgot kezdett tudni, amelyeket én már képtelen voltam – vagy már nem akartam – megtanulni. Így hát kezdtük, ha sok vitánkba került is, jól kiegészíteni egymást. Hisz előbb-utóbb be kellett látnom, hogy mégsem tudhatok mindent, ezért a barátaimat és a munkatársaimat is aszerint kerestem, hogy miben egészíthetnek ki engem. Tamásban azt kedveltem és kedvelem, hogy amilyen igényességre, illetve széles látókörre, nyitottságra törekedtem mindig szerkesztőként és szerzőként magam is, ő ugyanilyen igényes, szigorú, és széles látókörű minden munkakapcsolatában, így velem szemben is, akitől már régóta én tanulhatok. S aki szintén bele tud halni egy rossz mondatba vagy meg tud őrülni tőle...
– Szerinted mennyire van szüksége az olvasónak az igényes irodalomra?
– Íróként, amit tehetek, hogy a bennem összesűrűsödött, felgyülemlett tapasztalatokat valamiképpen tároljam, megőrizzem, feldolgozzam, könyvekbe rendezzem, abból a meggondolásból, hogy megkönnyítsem azok életének teljesebbé válását, akik épp nálam találják meg azt a hiányzó mondatot, amire nekik szükségük van. Persze, eszem ágában sincs őket „megmenteni”. Nem akarok másnak írni, noha magam is sokszor éreztem úgy, hogy ezt vagy azt az író nekem írta, és senki másnak. Többször elmondtam már: az első verseskötet, amit az első keresetemből megvettem, éppen egy szlovákiai magyar szerző könyve volt. Akkor persze még nem tudtam, hogy a szóban forgó könyv egy dilettáns költő munkája. Mégis hatott rám, mégpedig azzal, hogy a legkevésbé sem elégített ki, és ráébresztett, hogy magam nem ezt a mintát fogom követni. Tehát egy negatív tapasztalat is elindíthatja a pozitív tartományok felé az embert. Ugyanúgy, mint amikor bemész egy múzeumba, ahol egy csomó számodra használhatatlan és értelmezhetetlen tárgyra találsz az elmúlt időkből, ezer évekre visszamenőleg, és kitárul előtted egy olyan világ, ami bár nem te vagy... s még az is lehet, hogy nem is találod meg benne magadat... mégis, érzed, valahogy több leszel általa. Vagy csak más...
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)
