

– A 12. Nap a hálóban elnevezésű filmes díjátadón számított ekkora sikerre?
– Bárdos Pecháček Judit díjazására számítottam, szinte biztos voltam benne, az enyém meglepetésként ért. Talán azért, mert előtte már kétszer kaptam Nap a hálóban-díjat. Igaz, Judit is. Az is sikertörténet volt a számomra, hogy újra jelöltek, a díj pedig hab volt a tortán. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel. Szinte sokkolóan hatott rám, hogy egy díjátadón kétszer is szólították a nevemet. Magyar színészként három elismerést is elhoztunk Judittal. Nem emlékszem olyanra a díj történetében, hogy valakit két kategóriában is jutalmazzanak. Régóta játszom szlovák filmekben, néha a magyarországi filmesek is megtalálnak. Azzal, hogy annak idején sikerült bekerülnöm a szlovákiai filmgyártás világába, sikerült bejutnom a köztudatba is. Elfogadtak, s talán szerettek is. Innentől kezdődően teljesen természetes volt számomra, hogy szlovák filmekben játszom.
– Hogyan élte meg a díjak örömét?
– Átmelegítették a lelkemet. A díj számomra is visszaigazolás, mint mindenki másnak. Visszaigazolása azoknak az éveknek, amelyeket a pályán töltöttem, ami természetesen nem azt jelenti, hogy innentől kezdve az ember másként kezd el gondolkodni, játszani. A színészi pálya hullámvölgyekkel van teli. Amíg a jót könnyen megszokja az ember, azt is fel kell tudni dolgozni. amikor kevésbé megy a szekér. Szerencsésnek gondolom magam, mert ha valami nem úgy működött körülöttem a szakmában, ahogy vártam, akkor a másik oldalon mindig kaptam valamit. Az egyensúly mindig megvolt, így hosszú távon elkerült a mélyrepülés.


– A tavaszi díjeső után hogyan telnek a napjai?
– Vannak új felkérések, régebbi projekteken is dolgozunk. Az egyik nap még Selmecbányán ér, ahol Bandor Évával házaspárt alakítunk. Ivan Ostrochovský Forrás (Prameň) alkotása is, tele kihívásokkal. Körforgásban vagyok. Van még két-három felkérésem, júniusban is forgatunk. Nem mindig játszom főszerepet, ami természetes, így kisebb szerepekben is megjelenek. Ez is része az életemnek. Kicsit bonyolult, és egyeztetést igényel, ha egyazon időben színházban is játszom, és forgatunk is, de mindent meg lehet oldani.
– A komáromi Tatra mozi előtt, Ivan Reitman és Kaszás Attila után harmadikként az ön neve is felkerült a sétányra, vagyis csillagot kapott.
– Az, hogy csillagot kaptam, megtisztelő, egyben zavarba ejtő. Hogy miért? Mert újszerű helyzet állt elő, ugyanis ezentúl nem tudok úgy elmenni a sétányon, hogy ne látnám ott a nevemet. Rengetegen gratulálnak az utóbbi időben, jóleső érzés, bár engem ez zavarba is ejt. Az életben ilyen vagyok, a színpad és a film viszont teljesen más.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
Hogyan ismerszik meg egy alternatív rockegyüttes? Hogyan változott meg az underground szcéna a 80-as, 90-es évek óta? Milyen lehetőségei voltak egy alternatív rockbandának annak idején? Milyen minőségű dalszövegek kerülnek ki a mai fiatal zenekarok kezei közül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel a már több mint negyven éve működő Pál Utcai Fiúk együttes frontemberének, Leskovics Gábornak.
„Továbbra is megyek az intuitív partizánság útján, most is új lemezen dolgozom, és a nosztalgiavonattal óvatosan bánok, nehogy a kerekei alá kerüljek” – meséli Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street Seven frontembere. Mi történik ma Magyarországon a kultúrában, és milyen volt a 90-es években zenélni? Az énekessel a dalszövegírásról, a jelenben való létezésről és a zenei műfajok kérdéseiről is beszélgettünk.
Az irodalomelméleti vonatkozásokat nem tisztem megítélni, nem is értek hozzá, szóval azt a kérdést, hogyan lehet a posztmodern után hagyományos regényt írni, meghagyom másoknak. Inkább a késő modernitás társadalmi változásai érdekelnek, a civil mesterségem is ehhez köt: szociológiát végeztem. A kötetet megelőző munka leginkább annak végiggondolását jelentette, hogy ha a társadalmi valóság legfontosabb elemeit – mint a közös idő- és térérzet – elkezdjük kiütni, mint a cölöpöket a falu lakói alól, hogyan fognak reagálni.
„Úgy hiszem, hogy az alkotónak igazából az tesz jót, ha az intuícióira hallgat. Semmi másunk nincs. Ennek a mentén tudunk építkezni” – meséli Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. Az énekes folyamatos létértelmezésben él, ezt pedig a dalszövegei is rendre visszaigazolják. Likó Marcellel az önazonosságról, az útkeresésről és a célokról is beszélgettünk.
„A semmiről nem lehet írni” – mondja Szekeres András, a Junkies zenekar frontembere. Az énekes fiatalkorában ismerkedett meg a zene világával, kisgyerekként hegedülni tanult, kamaszként pedig az országosan turnézó Onix együttes tagjaként figyelte a történéseket. Mára viszont a hosszú utat bejárt énekes legfontosabb célja, hogy boldog legyen. Szekeres Andrással a pályaindulásról, a lázadásról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.
Szerintem a veszteség univerzális, egyben az egyik legmeghatározóbb emberi tapasztalat. Az életnek természetes része a kisebb-nagyobb dolgok elmúlása: a tárgyak összetörnek, elkopnak, elvesznek, az élőlények meghalnak, a szokások megváltoznak, elfelejtik őket, és így tovább a végtelenségig. Aki képes szeretni vagy értékelni valamit, az nem kerülheti el, hogy veszteséget és gyászt éljen át. A mitológiai eseménysor talán szélsőségesnek tűnik, de az érzelem olyasmi, melyben valamilyen mértékben mindnyájan osztozunk.
A Sarló citerazenekar tavaly ünnepelte 50 éves jubileumát egy nagyszabású kultúrműsorral egybekötve. Repertoárjában a népzene mellett komolyzenei művek is megtalálhatók, nem hagyományos játéktechnikai megoldásokkal, mint például a Klapka- és a Radetzky-induló, vagy a magyar Himnusz. A zenekarnak jelenleg nyolc tagja van. Számos kitüntetésben részesültek, több alkalommal voltak a Tavaszi szél, illetve a Bíborpiros szép rózsa fődíjasai.
„Nincs túl nagy igény a versre…” – állítja Z. Németh István, a márciusban Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett felvidéki költő. S talán az idézett sornak köszönhető mindaz, ami a beszélgetésünk egyik alappillérévé vált: a versalkotás mint létélmény, illetve a fiatal pályakezdő írók, költők mentorálása is fontos szerepet játszik a szerzői életpálya kialakulásában. Z. Németh István már harmadikos korában megmutatta verseit tanítónőjének, ekkor pedig el is döntötte, költő lesz belőle. Azóta persze írt már prózaszövegeket, meséket, és a rejtvényszerkesztés sem áll távol tőle.
„Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz” – mondja Gál János, amikor a versírás mögött megbúvó szakmai képzettségről kérdezem. Ő maga is csupán 18 éves kora után, verstant tanulva és különféle műhelyeket látogatva kezdte el érezni, hogy végre megérkezett a felkészülési folyamat startvonalára.