– Ruttkai Éva nyilatkozta egyszer, hogy legyen bármennyire is tehetséges a művész, kevésbé érvényesül, ha pályáját nem kíséri szerencse. Mennyire volt nehéz felvidéki, azon belül is mátyusföldi magyarként ismertté válni az egész Kárpát-medencében, és még azon is túl?
– Nem magamról, hanem általánosságban beszélek, ha azt mondom, a tehetség így vagy úgy utat tör magának, de bizonyára kell, hogy a szerencse is társuljon mellé. Hogy mennyire vagyok tehetséges, a környezetem ítéli meg. Esetemben talán nem is beszélünk szerencséről, mert az egész életem arra ment rá, hogy muzsikáltam, írtam. Ezt nem panaszként mondom, hiszen nem is kívánhatok többet, mint amit kaptam. Rengeteg visszaigazolást, elismerést. A kezdetkor gyerekműsorokkal jártuk az országot, napi háromszor álltunk színpadra, vittük a technikát, tekertük a zsinórokat. 14 éves lehettem, amikor egy nyolctagú zenekar vezetője lettem Galántán, ahol az akkor érettségizett prímást, Józsa Mónikát váltottam. Nagyon korán a mélyvízbe dobtak. Ösztönből kezdtem egy nyolctagú zenekart vezetni, nyilván azért, mert életkoromból kifolyólag nem fogtam fel a vállalásom súlyát. Népi együttes voltunk, rengetegszer felléptünk. A magyar népzene csodájával a táncházmozgalomban találkoztam. Erdély párját ritkítóan gazdag hagyományos tánc- és zenekultúrájával. A vonós hangszeren játszó embert általában eltalálja az erdélyi vonós muzsika, mert gyönyörű, kemény, ösztönszerű, fantasztikus, világra szóló. Egyszóval hihetetlen élmény. Olyan versekkel együtt jön elénk, amelyek több száz évig csiszolódott sorok. Zene és szöveg kéz a kézben jár, emellett tettem le a voksot. Később a komolyzene is az életem részévé vált. A magyar népzenét igazából sohasem lehet megismerni. Mindig van mit tanulni.
– Zeneiskolában hegedülni tanult, játszik gitáron, bőgőn, nagydobon, és még sorolhatnám, de a legkülönlegesebb hangszer közöttük a koboz.
– A gitár a hegedű mellett szinte mindig a kezemben volt, én voltam a gitáros gyerek a gimnáziumban. Vonzott a komolyzene, így beiratkoztam a konzervatóriumba. A főiskolán is volt egy nagyon jó hegedűtanárom. Azokban az években fanatikussá váltam. Naponta 8-12 órát gyakoroltam. Kizárólag Bachot. Már kezdtek rám furcsán nézni, mint a bolondra, aki semmi mást nem csinál… Alsó tagozatos pedagógusnak tanultam, fontos volt a zeneismeret, így gyakran bevittem az iskolába a gitáromat a gyerekeknek, és kellemes perceket éltünk át. A koboz egy különleges régi magyar hangszer, autodidakta módon tanultam meg rajta játszani, s mára hűséges társammá vált.
– A zene iránti szeretetét a nagyapjától örökölte?
– Nagyapám, Sárközi Károly híres prímás volt. Annak idején a hátán hozta haza a nádszegi bajtársát a frontról, mert az elveszítette a lábát. Élesen emlékszem, amikor biciklivel bevitt a faluba, egy óráig is eltartott, amíg célba értünk. Ahány emberrel találkoztunk, mindegyikkel beszélgetett. Sajnos nem adatott meg, hogy halljam a zenéjét.
– Jövőre negyvenéves a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán alakult Ghymes. A zenekar pályafutása sikertörténet, az egyik legismertebb és legelismertebb világzenei együttes lett.
– A Ghymes együttes az életem egyik fő műve. Csoda, hogy ez egyáltalán megtörténhetett velem. Igazából nincs recept a sikerre. Valami különlegeset akartam nyújtani a világnak, nem behódolva a trendnek, divatnak. Hiába volt a lelkesedés, az akarat, iszonyatos szorgalomra volt szükség. Napjainkra felgyorsult a világ, azok, akik most hajolnak le a startvonalhoz, gyorsabban élnek, mint mi annak idején. Ezért türelmetlenebbek is, tíz perc alatt akarnak mindent, a hírnevet is. Ez nem így működik, és súlyos károkat okozhat. A gyors siker nem biztos, hogy tartós, keményen kell dolgozni érte. Testvéremmel 35 évig voltunk közösen az élvonalban, majd úgy döntöttünk, kicsit pihentetjük a közös zenélést, és mindketten külön utakat járunk.
– A zene mellett a másik szerelme a költészet. Ha jól tudom, az első versét hétéves korában vetette papírra.
– Egy tavaszi vasárnap reggel volt, hét óra tájékában, gyönyörűen sütött a nap. Rádiót hallgattam, a műsorban gyerekek szavaltak. Belém nyilallt a kétségbeesés, hogy ők már szavalják a saját verseiket, én pedig hétévesen még egyetlen verset sem írtam. Azonnal leültem, és elkezdtem körmölni a négysoros versszakokat. Az első soraira emlékszem, ma sem tudok jobbat, ezt írom körbe azóta. Mi is lehetett volna hétévesen a cím, mint az, hogy Élet. Nem a Micimackó, nem a piros biciklim, hanem a nagybetűs ÉLET. Nem apróztam el. Merjünk nagyok lenni, hétévesen. A vers első sora így hangzik: Az élet nehéz, furcsa játék. Pikantériája a dolognak, hogy amikor leírtam a sorokat, berohantam a hálószobába a szüleimhez, meg is lepődtek, ilyet azelőtt soha nem tettem. Lelkesen elújságoltam, hogy írtam egy verset. Döbbenten néztek rám, majd meghallgatták, s amikor a végére értem, csak annyit mondtak: „Nagyon ügyes vagy Tomika, de most már szaladj ki játszani!” Így indult az írói karrierem. Évekkel később a gimnáziumban már publikálták a verseimet, voltunk többen, akik kapcsolódtunk az Iródiához. 37 évesen jelent meg az első kötetem Németországban, magyar és német nyelven, azóta több nyelvre is lefordították. Van egy csodálatos ágya az én verseimnek, az pedig a muzsikám. A zene szépen ringatja, élteti a verset. A ritmus a létkérdése a versnek.
– Három évvel ezelőtt hagyományteremtő szándékkal indította el a közös éneklést határainkon innen és túl, amikor is elénekelték az összetartozás himnuszát, a Kézfogást.
– A közös éneklés a világ magyarjaival hatalmas élmény, engem is mélyen áthat. Megszólítottam az iskolákat, a Kossuth téren is öt és fél ezer gyerek énekelt. Arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy erre a felhívásra 230 település regisztrál majd Kárpát-medence-szerte. Volt olyan település, ahol 100-150 tagú zenekar alakult, és együtt énekeltük a Kézfogás című dalt. Az egész abból indult ki, hogy a világ bármely tájékára mentem, magyarokkal mindig találkoztam. Mindig találtam egy közös pontot, közös kötődést, összetartozást, ez pedig a zene. Ebben a négy és fél percben megadatott nekünk, hogy együtt énekelhettünk.
– Verseit és novelláit olyan neves színészek tolmácsolásában hallhatjuk, mint Törőcsik Mari, Rudolf Péter, Földes László Hobo, Stohl András, Pindroch Csaba, Eperjes Károly, Gesztesi Károly vagy Pápai Erika.
– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Magyarország legcsodálatosabb színészei mondják a verseimet. A hangoskönyvemben Törőcsik Mari olvasta fel a Madonna című novellámat. Kicsit féltem a kritikájától, mert köztudott volt, hogy erősen tudott csípni. Meglepetésemre csak annyit mondott: „Én csak a tehetségtelen embereket nem szeretem.” Fábri Sándor azt mondta erre a novellámra, ha semmi mást nem írtam volna az életben, még zenét sem, már akkor is boldog lehet az ember, hogy megszülettem. A karácsonyi lemezemen Piros Ildikó olvasta fel az egyik példabeszédemet. Felhívott telefonon, és azt mondta: „Itt ülök könnyek között, olvasom, és minden barátomnak ajánlani fogom”. Azóta a munkakapcsolat csodálatos barátsággá nőtte ki magát. Kell ennél több?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
