– Az idei nyári műhelymunkán a fiatalok azt a feladatot kapták tőled, hogy írják meg, miért akarnak írók lenni. A te korosztályodat kik segítették, kikre számíthattatok, ha tanácsra volt szükségetek?
– Úgy érzem, hogy az írás iránt érdeklődő fiatal hamarabb dönti el, hogy miről ír, mint azt, hogy végiggondolná, egyáltalán mit is jelent számára az írás, vagyis kihagy egy fokozatot. Kíváncsian vártam, mit fognak írni, és arra is kíváncsi lennék, mit gondolnak majd erről tíz év múlva. Annak idején nekem senki nem tette fel ezt a kérdést, de volt késztetésem, ami azóta is tart, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Nagy segítséget jelentett viszont az Iródia mozgalom, felejthetetlen élményekben volt részem. Óriási impulzust adott az, hogy megismertem az akkori iródiásokat, főleg a kemény magot, s persze a főszervező Hodossy Gyulát, aki a mozgalmat megálmodta, összehozta. A mozgalom felkészített, általa közelebb kerültem ahhoz, hogy tisztázzam magamban, miért is írok, mik azok az értékek, amelyeket fontosnak tartok.
– Hogy látod a mai szárnybontogató fiatalok jövőjét?
– Optimista vagyok, az írókat és az irodalmárokat nem lehet kiirtani. Az irodalom örök, mindig lesznek, akik írnak. Lesznek, akik jobban, és olyanok is, akik kevésbé jól, akik nagy lendülettel vetik bele magukat, aztán pár év múlva kiderül, hogy számukra mégsem ez a jövő. Viszont méltányolom, hogy megpróbálták. Ahhoz, hogy valaki író legyen, tudatosan kell készülni. Erre a tudatosságra próbáltam őket rávezetni, amikor azt kértem tőlük, hogy fogalmazzák meg, miért is írnak. Egy-egy beszélgetés alkalmával tapasztalható, mekkora hiányosságaik vannak például a történelem terén. Tudás nélkül nem tudnak jól írni, nem tudják megfogalmazni a gondolataikat, nem tudják értékelni, felmérni azt, hogy mondanivalójuk miként fog lecsapódni a másikban. Egy olyan közegben, ahol műhelymunka folyik, kisebb injekciókat kapnak, s ha a vérükben van az írás, akkor a tanultakat fel tudják használni.
– Kisebb-nagyobb megszakításokkal írtál, eddig öt önálló köteted jelent meg, vagyis nem vagy egy grafomán lélek. Mi az, ami most foglalkoztat?
– Mivel megbélyegzett lokálpatrióta maradtam, nem volt lehetőségem egyik szerkesztőségből a másikban kopogtatni, ezért magamat kellett megcsinálnom, hogy túléljek. Volt, hogy négy évig gyárban dolgoztam, reggel hattól késő estig. Megfeszített munka volt, így képtelenség volt mellette írni. Egy kötet most is készen vár a kiadásra, ez egy királyhelmeci emlékkönyv, az elmúlt száz év történelme fényképekkel. A jövő év közepéig szeretném befejezni a novellákat és esszéket tartalmazó kötetet is, nyugdíjasként van időm, nem kell sietnem. Minden téma megragad, így most tartom magam ahhoz a mondáshoz, miszerint, aki nem ismeri az elmúlt háromezer év történetét, az a sötétben tapogatózik. Hiányosságaimat most pótolom, napi tíztizenkét órán át a történelmet, irodalomtörténetet tanulmányozom, és mindazt, ami eddig kimaradt az életemből.
– Látod annak hátrányát, hogy lokálpatriótaként Királyhelmecen maradtál?
– Mint minden dolognak, ennek is két oldala van. Hátrányát abban látom, hogy fokozatosan kiestem a pozsonyi irodalmi életből, így nem ismerem az új generációt, a fiatal irodalmárokat. Viszont úgy érzem, van egy nagy előnye is annak, hogy az ember ott él valahol az elefántcsonttoronyban. Ott senki sem befolyásolja. Nem hiányzik nekem az, ami most Pozsonyban vagy nyugaton zajlik. Szerencsére elértem a nyugdíjkort, így van időm írni, és annyit, amennyit szeretek. Most jön ki belőlem mindaz, amit az eddigi kompromisszumok árán kiharcoltam magamnak. Nem érzem, hogy megérné feladnom a keleti magányt a nyugati értékekért, még akkor sem, ha a keleti régió eléggé hátrányos helyzetben van. 2000-től négy éven keresztül egy regionális lapot adtam ki, a mindenese voltam. Kimondottan közéleti lap volt, és ebbe is fulladt bele. Ha nem szegődsz oda egy társasághoz, ha nem lesz támogató párt mögötted, akkor az a lap megfullad. Egy ilyen civil kezdeményezés önállóan nem életképes. A publikálás is nehéz, régen megjelentek az írásaim az Irodalmi Szemlében, antológiákban is szerepeltem, többek között 1994-ben egy Németországban megjelenő, a szlovák irodalmat bemutató reprezentatív antológiában Grendel Lajossal és Talamon Alfonzzal együtt. Akkoriban még voltak megkeresések, ma már nincsenek, kapukat döngetni pedig nekem idegen. Ha jó vagyok, akkor jó vagyok, ha meg nem kellek, akkor azt is elfogadom.
– Melyik kötetedre vagy a legbüszkébb, melyik volt az, amelyik kiemelkedik a többi közül?
– Az első kötetemnek, a Metszéspontnak pozitív volt a visszhangja, de ma már tudom, hogy mennyi hiányosságom volt akkor. Ebből arra következtetek, hogy hiányosságaim még most is vannak, de igyekszem kiküszöbölni. A Daszvant árnya című utolsó kötetemre vagyok a legbüszkébb, mert ott tudtam egy szélesebb horizontot nyitni magam körül. Volt egy néprajzos író barátom, aki grafomán volt és néprajzi könyveket, írásokat jelentetett meg. Neki volt egy kedvenc mondása, miszerint nem azért megyek a dombra, hogy engem lássanak, hanem azért, hogy én jobban lássak. Én sem azért gyűjtöm a tudást, hogy tudálékos legyek, hanem azért, hogy a tudást meg tudjam osztani. Ha valaki hasonlóan rezonál, mint én, ha hasonló hullámhosszra van ráhangolva, akkor valószínűleg olyan példát mutatok neki, amit követni tud, és fejleszti a maga módján.
– Nyugdíjasként milyen terveid vannak, melyik az a műfaj, amit még kipróbálnál?
– Most is van a tarsolyomban négy-öt olyan esszém, ami befejezésre vár. Óriási előnye van annak, ha egyedül van az ember, ha nem köti határidő, nem kell kapkodnia. Most nagyon hajlok az esszéírás felé, és nem hiszek abban, hogy az az író, aki az esszéhez folyamodik, a végét járja. Kritikákat is írok könyvekről, és ezek a kritikák nem rosszindulatból születnek. Mindig az idő mutatja meg, hogy egy mű mennyire időtálló. Az, hogy a szlovákiai magyar irodalmon belül mi fog tíz év múlva rezonálni az emberekben, ki fog az íróra emlékezni, azt is az idő mutatja majd meg. Az, hogy egy írót a szakma mennyire felejt el, nem az író hibája, hanem részben a kritikusoké. Az, ha a kritikusok hanyagolnak valakit bármilyen ok miatt, vagy nem a mű alapján ítélik meg, az a kritikusok szégyene. Írni kell, jól kell írni, ez az egyetlen követelmény. Ha ez sikerül, akkor a szakmán múlik, hogy felkarolják vagy eltapossák.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
