2022. december 14., 11:59
Interjú Csernyus Lőrinc építésszel, a Magyar Művészeti Akadémia tagjával
Az Ybl Miklós-díjas Csernyus Lőrinc építész, művészeti szakíró, Makovecz Imre tanítványa, a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíjában részesült a Dubaji Világkiállításra létrehozott kiemelkedő jelentőségű épületéért, és az elmúlt két évben az építőművészet területén végzett művészetelméleti, valamint közösségépítő munkájáért. A 2021. október 1-jén nyílt Dubaji Világkiállítás az első alkalom volt, hogy az expót a Közel-Keleten rendezték meg. A magyar részvétel páratlan lehetőség volt Magyarország számára, hogy tovább erősítse kulturális, turisztikai és gazdasági kapcsolatait. A magyar pavilon központi témája az emberiség alapvető éltető eleme, a víz volt, mégpedig Magyarország egyedülálló gyógy- és termálvízkincsének bemutatása, valamint az ezekhez kapcsolódó turisztikai lehetőségek népszerűsítése.
– Festőnek készült, aztán úgy hozta a sors, hogy építész lett.
– Gyerekkoromban festő szerettem volna lenni, de a család ezt nem díjazta, mondván, ez egy bizonytalan művészfoglalkozás. Édesanyám kívánságára lettem építész, annak ellenére, hogy keveset tudtam a szakmáról. Felvettek az egyetemre, aztán egy idő után váltani szerettem volna, mert valami másban gondolkodtam, ami jobban érdekelt. Egyszer azonban hallottam egy előadást Makovecz Imrétől, akinek a nevét azelőtt nem ismertem. Amikor láttam, hogy miket tervez, annyira inspirált, hogy eldöntöttem, ha ez is építészet, akkor ez engem érdekel. Így maradtam az egyetemen Makovecz tanítványaként. Amikor 1981-ben befejeztem a tanulmányaimat, több fiatallal együtt Imre engem is maga mellé vett. Tulajdonképpen a haláláig együtt dolgoztam vele, és azóta is a Makovecz Imre Alapítvány kuratóriumának a tagja vagyok.
– Milyen volt Makovecz-tanítványnak lenni?
– A világ nem működik mester és tanítvány kapcsolat nélkül. Mindenkinek kell, hogy mestere legyen. Az önálló zsenik szerintem nem működnek, bár egyre többen úgy képzelik el az életüket. Egy mestertől nemcsak a szakmáját lehet eltanulni, hanem sok minden mást is. Makovecz Imrét sokszor vittem vidékre, mivel nem volt jogosítványa. Egy-egy ilyen út elképesztő élményt jelentett egy fiatal kezdő építésznek. Amikor külön irodában dolgoztunk, akkor is rengeteg közös munkánk volt. Kint voltam vele többek között több mint fél évig Sevillában is, a világkiállítás magyar pavilonjának építésekor. Maximálisan támogatta a fiatal építészeket, lehetőséget teremtett számukra, hogy megmutathassák tehetségüket.
– Hatalmas elismerés önnek, mint tervezőnek, hogy csaknem kétszáz nemzeti bemutatóhely közül a második legjobbnak ítélte a Világkiállítások Nemzetközi Szövetsége a magyar pavilont Dubajban.
– Annak idején a Makovecz Imre Alapítványt kereste fel a megrendelő, ismerték a Sevillában épült pavilont, ami világhírű lett, és tudták, hogy abban az építészeti szellemben mit tudunk felmutatni. A dubaji pavilonnak én lettem az építész generáltervezője. Tulajdonképpen egy nagyon egyedi épület, fából, száraz technológiával készült, víz nem érte. Ez egy szempont volt nálam, mert ha abban az országban a víz kincs, akkor ne pazaroljuk. Másik érdekessége, hogy biztosra akartunk menni, ezért Magyarországon egyszer összeraktuk az egész házat, majd szétszedtük és úgy szállítottuk repülővel. A helyszínen pedig ugyanazok a magyar ácsok rakták össze az épületet, akik dolgoztak rajta. Termál- és gyógyvizeink gazdagságát mutattuk be vízhasználat nélkül, így kapcsolódva az expó egyik fő témájához, a fenntarthatósághoz. Nem egy túl nagy épületről beszélünk, de a kiállítást több mint egymillióan tekintették meg, ami azt jelentette, hogy az épület előtt folyamatosan sor kígyózott.
– Mi az ön fő profilja?
– Főépítész vagyok, Csengerben és Makón. Kisebb falukban is dolgozom, de ez nem azt jelenti, hogy házakat tervezek, hanem a települések épített környezetével foglalkozom. Hogy példával illusztráljam: ha valakinek egy kis településen gondja van, lehet, hogy a polgármesterhez fordul. Ha jogi problémája van, elmegy a jegyzőhöz, a beteg elmegy az orvoshoz. Ha lelki problémája van, elmegy a paphoz vagy a pszichológushoz. Kihez fordulhat az az ember, akinek az épített környezetével van problémája? A főépítészhez. Elhozzák a terveket, megmutatják, s én elmondom, mit gondolok róluk. Mert például lehet, hogy egy régi utcába nem illik a tervezett ház, ki kell cserélni a nyílászárót, hogy az eredeti jelleg megmaradjon. Van, hogy vakolatdíszeket rajzolok, vagy kerítésépítéssel foglalkozom. Utóbbi azért is fontos, mert néha egy kerítés jobban meghatározza az utcaképet, mint a mögötte lévő ház.
— Mivel foglalkozik jelenleg?
– Könyvet írok, a dubaji pavilonról. Egy nagyon szép album készül magyar és angol nyelven. A kakasdi faluházról is írok egy könyvet, amit szintén Makovecz Imre tervezett, és nemrég újította fel a magyar kormány. A felújítási munkálatokban én magam is részt vettem. A faluház egy igazán egyedi stílusú épület, melynek két tornya a Kakasdon élő két nép együttélésének és összetartozásának a jelképe. A négyfiatornyos fatorony a székelyeket szimbolizálja, mint az előtte látható székelykapu is. A torony vörösrézzel fedett, amely a kakasdi római katolikus templom mintájára épült, a német nyelvű sváb lakosságot jelképezi. A Makovecz Imre emlékét és szellemi hagyatékát ápoló Héttorony Fesztivál építészeti és művészeti vezetője vagyok, tehát elég sok mindennel foglalkozom, a tervezésen kívül is. Van egy nagyobb felkérésem is, de még az elején tartunk. Sitkén, a valamikori Batthyány-birtokon egy százéves gazdasági épületből kell kialakítani területet, lakóteret idős emberek számára, ahol önellátóan gondozzák őket. Folyik Budapesten, a Colombus utcában a Szent István nevét viselő zenei gimnázium felújítása is, a tetőtér ráépítése. Vagyis, szerencsére nem unatkozom.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
