

– Hogyan indult az írói pályája?
– Már gyermekkoromban is voltak próbálkozásaim, de igazából gimnazista koromtól fogva foglalkozom komolyabban az írással. Első szárnypróbálgatásaimat az Új Szó, a Vasárnap, a Hét és a Nő is közölte, interjúkkal és riportokkal kezdtem, majd pedig jöttek az elbeszélések. Verseket már gyerekkoromban is írtam, és itt-ott most is visszakanyarodom a versíráshoz. Néha jólesik versben kifejezni magam. Később hangjátékokat írtam, amelyekkel pályázatokra jelentkeztem, mindegyikkel helyezést értem el, és ezeket a rádió is bemutatta. Mindemellett az újságírás kísérte végig eddigi életemet, amely szintén összefügg a szépirodalommal.
– Miben más megírni egy hangjátékot, mint például egy novellát vagy egy regényt?
– Az írásnál mindenképpen fontos a képzelőerő. A hangjáték megírásánál különösen ügyelni kell rá, hogy minden a helyén legyen; a hallgató lássa maga előtt a történet cselekményét, a helyszínt, ahol a történet játszódik. A fabula a legfontosabb, megfelelő formában kell tálalni a hallgatóságnak. A regénynél például az a pozitívum, hogy nagyobb terünk van kitárulkozni, kibontakoztatni a cselekményt, a novellánál viszont szűk keretek között mozoghatunk csupán, mert ez a műfaj ezt a szerkezetet követeli meg.
– Mi inspirálja önt az írásnál?
– Minden. Az emberek sorsa, történetek, különféle események, gyermekkori emlékek, amelyekből kikerekedhet egy történet. De valakinek az elbeszéléséből elcsípett egyetlen mondat is elindíthat egy láncreakciót. Jellemző az írókra, hogy akár a kis eseményekből, dolgokból kiindulva is tudnak érdekeset, olvasmányosat írni, alkotni.
– Milyen tapasztalatokat szerzett a Szlovákiai Magyar Írók Társaságánál, mint pályázó, az évek során?
– Már kétszer pályáztam a Pegazus alkotópályázatokra, természetesen még akkor, amikor nem volt megjelent kötetem nyomtatásban. 2011-ben a Néhány szelet című regényem kéziratával, amikor is elnyertem a védnöki díjat. Majd 2013-ban az Ólomsúly című regényem kéziratával sikerült pályáznom, amely szintén védnöki díjat nyert. Számomra a pályázati lehetőségek mindig is motiválóak voltak, az Arany Opus Díj megpályázását jó ötletnek tartottam és már régóta kacsingattam felé. A pályaműveim azonban eddig nem lettek értékelve, de úgy gondoltam, nem adom fel.
– A kitartás pedig meghozta gyümölcsét, ugyanis a tavalyi év egyik nyertese ön lett az Arany Opus Díj pályázatán.
– Magam is meglepődtem, és nagyon örültem ennek a kitüntetésnek. Jó érzés volt, akkor éppen bearanyozta a napomat – a nevéhez hűen, stílusosan. Számos gratulációt kaptam az ismerősöktől, barátoktól, még ismeretlenektől is. Hihetetlenül jólesett. Már ezért is érdemes folytatni azt, amit csinálok.
– A járványhelyzetben is születtek művek?
– Természetesen, hiszen mindannyiunkra hatott valamilyen formában. Nagyobbrészt inkább más jellegűeket írok. Több téma forr bennem egyszerre. Az írók általában minden jellegzetes folyamatra reagálnak. Véleményem szerint a jelenlegi járvány irodalmi hozadékát csupán később fogjuk látni, vagyis hogy milyen mértékben, illetve milyen művek születtek meg ezzel kapcsolatosan. Már most is vannak különféle naplók és karanténszövegek könyvformában, amelyeket forgatni lehet.
– Milyen tervekkel áll a jövő elé?
– Vannak olyan elbeszéléseim, amelyeket még nem publikáltam, ezeket külön dokumentumban gyűjtöm a számítógépemen. Lassan összejön egy új kötet. Nálam az alkotás egyszerűen zajlik. Ha már a fejemben van az ötlet, akkor csak leülök az asztalhoz és elkezdem írni. Persze, folyamatosan csiszolom, fésülgetem a szöveget, hogy minden a helyén legyen, stilisztikai és helyesírási szempontból is. De a lényeg a mondanivaló!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
Hogyan ismerszik meg egy alternatív rockegyüttes? Hogyan változott meg az underground szcéna a 80-as, 90-es évek óta? Milyen lehetőségei voltak egy alternatív rockbandának annak idején? Milyen minőségű dalszövegek kerülnek ki a mai fiatal zenekarok kezei közül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel a már több mint negyven éve működő Pál Utcai Fiúk együttes frontemberének, Leskovics Gábornak.
„Továbbra is megyek az intuitív partizánság útján, most is új lemezen dolgozom, és a nosztalgiavonattal óvatosan bánok, nehogy a kerekei alá kerüljek” – meséli Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street Seven frontembere. Mi történik ma Magyarországon a kultúrában, és milyen volt a 90-es években zenélni? Az énekessel a dalszövegírásról, a jelenben való létezésről és a zenei műfajok kérdéseiről is beszélgettünk.
Az irodalomelméleti vonatkozásokat nem tisztem megítélni, nem is értek hozzá, szóval azt a kérdést, hogyan lehet a posztmodern után hagyományos regényt írni, meghagyom másoknak. Inkább a késő modernitás társadalmi változásai érdekelnek, a civil mesterségem is ehhez köt: szociológiát végeztem. A kötetet megelőző munka leginkább annak végiggondolását jelentette, hogy ha a társadalmi valóság legfontosabb elemeit – mint a közös idő- és térérzet – elkezdjük kiütni, mint a cölöpöket a falu lakói alól, hogyan fognak reagálni.
„Úgy hiszem, hogy az alkotónak igazából az tesz jót, ha az intuícióira hallgat. Semmi másunk nincs. Ennek a mentén tudunk építkezni” – meséli Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. Az énekes folyamatos létértelmezésben él, ezt pedig a dalszövegei is rendre visszaigazolják. Likó Marcellel az önazonosságról, az útkeresésről és a célokról is beszélgettünk.
„A semmiről nem lehet írni” – mondja Szekeres András, a Junkies zenekar frontembere. Az énekes fiatalkorában ismerkedett meg a zene világával, kisgyerekként hegedülni tanult, kamaszként pedig az országosan turnézó Onix együttes tagjaként figyelte a történéseket. Mára viszont a hosszú utat bejárt énekes legfontosabb célja, hogy boldog legyen. Szekeres Andrással a pályaindulásról, a lázadásról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.
Szerintem a veszteség univerzális, egyben az egyik legmeghatározóbb emberi tapasztalat. Az életnek természetes része a kisebb-nagyobb dolgok elmúlása: a tárgyak összetörnek, elkopnak, elvesznek, az élőlények meghalnak, a szokások megváltoznak, elfelejtik őket, és így tovább a végtelenségig. Aki képes szeretni vagy értékelni valamit, az nem kerülheti el, hogy veszteséget és gyászt éljen át. A mitológiai eseménysor talán szélsőségesnek tűnik, de az érzelem olyasmi, melyben valamilyen mértékben mindnyájan osztozunk.
A Sarló citerazenekar tavaly ünnepelte 50 éves jubileumát egy nagyszabású kultúrműsorral egybekötve. Repertoárjában a népzene mellett komolyzenei művek is megtalálhatók, nem hagyományos játéktechnikai megoldásokkal, mint például a Klapka- és a Radetzky-induló, vagy a magyar Himnusz. A zenekarnak jelenleg nyolc tagja van. Számos kitüntetésben részesültek, több alkalommal voltak a Tavaszi szél, illetve a Bíborpiros szép rózsa fődíjasai.
„Nincs túl nagy igény a versre…” – állítja Z. Németh István, a márciusban Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett felvidéki költő. S talán az idézett sornak köszönhető mindaz, ami a beszélgetésünk egyik alappillérévé vált: a versalkotás mint létélmény, illetve a fiatal pályakezdő írók, költők mentorálása is fontos szerepet játszik a szerzői életpálya kialakulásában. Z. Németh István már harmadikos korában megmutatta verseit tanítónőjének, ekkor pedig el is döntötte, költő lesz belőle. Azóta persze írt már prózaszövegeket, meséket, és a rejtvényszerkesztés sem áll távol tőle.
„Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz” – mondja Gál János, amikor a versírás mögött megbúvó szakmai képzettségről kérdezem. Ő maga is csupán 18 éves kora után, verstant tanulva és különféle műhelyeket látogatva kezdte el érezni, hogy végre megérkezett a felkészülési folyamat startvonalára.