Szilágyi Zsófia Emma: A tökéletességre törekvés nem akadály, hanem feladat – beszélgetés Szabó Fannival

– Nemrég jelent meg Paraszomnia című köteted az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában. Hogyan viszonyulsz a debütálásához?

– Nagyon boldoggá tesz, hogy végre a kezemben tarthatom a verseskötetemet, beszippanthatom a lapok illatát, forgathatom. Büszkeséget, a rácsodálkozást érzek, ugyanakkor meg is ijeszt kicsit, hiszen a jövőre nézve ez egy mérce, amit meg kell ugrani.

– Ha valaki beleolvas a kötetedbe, már az első verseknél azzal szembesül, hogy ez a költészet nem szokványos, mintha nem is első kötet lenne, hanem egy érett költő könyve. Tudatos volt az intellektuálisabb hang felépítése vagy ez a természetes versnyelved?

Szabó Fanni | Egység

Körbeutazzuk a Napot, gyöngyöző homlokunk túlragyogja a bolygó fényeit.

– Ezek a hangok szólnak belőlem, vagy legalábbis ezeket hallom meg, a felismerésük, megemésztésük után pedig fokozatosan válik tudatossá, hogy erre figyeljek elsősorban, e szerint alakítsam a versek témai felépítését, majd a kötet koncepcióját. Versírásnál általában nem figyelek semmi másra, nem tudatosan írok, maguktól íródnak a sorok. Az utómunkánál viszont igyekszem figyelni a saját hangom önmaga által meghatározott határainak kibővítésére is, ami furcsa mód akkor szokott bekövetkezni, amikor a túlbeszéltséget próbálom kiküszöbölni, és a színkavalkádból kiemelni a fontosabb árnyalatokat. A tömörítéskor tisztázódnak a dolgok, amik újabb kanyarulatokat tudnak belevinni egy-egy nem tudatos irányfelvétel után. A néha még nekem is homályos részeket így kicsit meg tudom világítani.

– Mely három szóval tudnád jellemezni a köteted?

– Ősi. Igyekeztem a képekkel visszautalni valami olyanra, ami a minden-előttiségre vonatkozik, a kollektív tudattalanra hatni. Olyan képeket akartam kidolgozni, amelyek egymásra utaltan rétegződnek tovább valami egészen más felé, mint a várható kimenetel.
Szimbolikus. Próbáltam a fejemben lévő képzettársításokat tisztázni, hogy megmaradjon a magjuk, és érthetővé váljanak. A lecsupaszodás után pedig megszülettek a versek, amik egyenként külön képi világot alkotnak, de beleilleszkednek a kötet egészébe, a ciklusokba.
Rituális. Az írás során nagyon sokszor visszatérő elemként jelentek meg főként elsősorban az antik rituálék, de más rítusok, szokások is. Az, hogy ez mennyire éles a kötetben és valóban visszatérő elemé vált-e vagy sem, az olvasóra bízom, döntse el ő.

– A művészeknél megfigyelhető a tökéletesre törekvés, ami sokuknál komoly akadályt is jelent. Ehhez hogy viszonyulsz?

– Sokat változtam ebben a kérdésben. Pár éve úgy gondoltam, hogy a vers akkor jó, ha egyben lett megírva, és nincs hozzányúlva, viszont ma már tudom, hogy véres-könnyes-izzadásos is tud lenni egy-egy vers csiszolása.  Általában ma is egyben írom meg őket, ha valamit nem tudok befejezni, akkor sokszor meg nem történtté nyilvánítom és kidobom, mert erőltetett és nem „tiszta”, de van, hogy egy úgymond késznek ítélt vershez sok idő elteltével nyúlok hozzá, hogy javítsam és be kell látnom, hogy jót tesz neki. De szeretek akkor dolgozni rajtuk, amikor még nem távolodtam el az adott hangulattól. Viszont meg kell különböztetni, hogy mi a különbség a hangulatában lenni egy versnek és a hatalma alatt állni között. Ha az ember az előbbiben van, jó vele dolgozni és eredményes, ha az utóbbi, el kell engedni, mert a „hatalma” miatt nem tudja helyesen megítélni, mit kell esetleg törölni, pedig szerintem mindig kell és fontos is és örülök, hogy erre sikerült rájönnöm. Ebben sokat segített Varga Melinda és Orbán János Dénes is, akik hasznos észrevételeikkel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ez a köteten is látszódjon. A tökéletességre törekvés nem akadály, hanem feladat, ami nagyon izgalmas, néha váratlan, de nagyon jó eredményeket is tud hozni. Van, amikor el kell engedni és hagyni, hogy maguktól működjenek a dolgok, csillagnyi opció van, ami befolyásol minket, alkotókat.

– Ha egy gimnazista megkérdezné tőled, miért van szükség az irodalomra, a versekre, mit mondanál?

– Erre Gyurkovics Tibor A vers című verséből vett részlettel válaszolnék: „Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.” Ha bárki kifordítja azt a kesztyűt, ami a vers, tényleg látni fogja, hogy saját bőre az. Egyszerre senki másé és mindenkié is. Minden mondatában önmagát hallja vissza a múltból, jelenből és jövőből is. A vers olyan gondolatok ágya, amin a párna és a takaró is mindenkié, az olvasótól függ, hogy bele akar-e feküdni vagy nem.

– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémián mesterszakos vagy, aminek nemcsak az első kötet megjelenése vagy a kész kézirat leadása a feltétele, hanem egy új kötet tervét is be kellett nyújtanod még szeptember folyamán. Hogy haladsz a második kötetettel?

– A következő könyv koncepciója már a debütkötet előtt megszületett. Elég összetett, de tudatosabb témaösszeállítás fogja jellemezni (legalábbis szeretném ezt elérni), izgalmas így hozzáállni a versekhez, furcsa, de ez a témakeret nem blokkol le, inkább lelkesít, szerintem sikerült olyan dolgok összekapcsolását kitalálnom, amelyek újszerűek együtt, és amiket egyesével is nagyon szeretek. Szó lesz benne J. R. R. Tolkien A szilmarilok című művéről, a tarot kártyákról, istenekről és teremtésről is. Tervezek több esszét írni, kipróbálni magam más műfajokban is. Nemrég jelent meg a Pannon Tükörben egy esszém Borbély Szilárd Halotti pompájáról, amit és nagyon szerettem írni, ugyancsak örömömet leltem a tavaly előtt az Irodalmi Jelenben publikált A milicista halála című fényképfelvétel és a versírás kapcsolata című esszét érintő munkafolyamatban is, ahol Pilinszky–Capa párhuzamával próbáltam játszani. Szeretnék több filozófiai, történelmi, irodalomtudományi témával foglalkozó írást kiadni a kezem közül, nem csak egy műfajban alkotni.