Szilágyi Zsófia Emma: ,,Bizonyos időnek el kell telnie ahhoz, hogy meg tudjak írni egy témát” – beszélgetés Regős Mátyással

 – Amikor egy költő prózaíróként is bemutatkozik, érdekes, de nem ritka fordulat. Nálad ez a pillanat elég hamar eljött. A Patyik Fedon élete című első versesköteted után hogyan történt a Tiki megírása?

– Az első kötet után sok fiatal szerző bajba kerül, ugyanis nyomasztó teher még az előző könyv szintjét is hozni, nemhogy emelni a színvonalat. Ezt a helyzetet, az ebből adódó meddőséget akartam elkerülni. Beszéltem Horváth László Imrével, a kötet szerkesztőjével; ő vetette fel az ötletet: mi lenne, ha regényt írnék, mert szerinte képes volnék rá. Korábban is bennem volt, hogy jó lenne prózát írni, de még nem gondolkodtam regényben. Imponált az új kihívás, a feladat nagysága, és mindenképp kellett valami, amivel kikerülhetem az első kötet utáni pangást. Azzal, hogy egy másik műfajban próbáltam ki magam, levettem ezt a terhet magamról, nem viszonyítottam az első kötethez az új szöveget. Az volt a szemem előtt, hogy a képességeimhez mérten egy jó regényt írjak.

Regős Mátyás | Anya, segíts a századomnak

Itt van a tél, Anya, segíts a századomnak,   rakj rendet még a polcokon, a sötétség ellen elveszünk!

– Nagyon sok költőnek okoz nehézséget a prózaírás, hisz míg előbbinél az érzéseken, a hangulaton van a hangsúly, utóbbinál a történeté a főszerep. Talán éppen emiatt viszonylag kevés költő ír jó novellát vagy regényt. Te hogy voltál ezzel?

– Húztam egy vonalat. Próbáltam tudatosan figyelni rá, nehogy reflektálatlanul líraivá váljon a prózanyelv, és a költészet észrevétlenül beszivárogjon. Nem szerettem volna keverni a kettőt, igyekeztem elkerülni, hogy végeláthatatlan és olvashatatlan prózaverset írjak. Persze, vannak a regénynek egyes részei, ahol úgy éreztem, megengedhető és szükséges bizonyos lírában alkalmazott megoldásokat választani. Ebből a szempontból a tudatosság volt a legfontosabb. Egyébként az első verseskötetem is erősen húzott a próza irányába, főleg, ha az első felét nézzük. Nem volt egészen idegen a terep.

– Ezek szerint neked nem is a próza volt a kitekintés, hanem a líra?

– Lehet. Tizenkét évesen biztosan könnyebbnek tűnik verset írni, mint regényt, én is előbbit választottam. Ugyanakkor az alkotás aktusa fontos volt, valamit kellett tenni.

– Hogyan változatott a mindennapjaidon az, hogy regényt írtál? A versíráshoz képest mik voltak a lényegi különbségek?

– Esetemben a versírás nem igényel semmiféle előkészületet. Többnyire az ihletre hagyatkozva írok, a versek váratlanul robbannak be, mire észreveszem, hogy csinálom, már megvan az első változat. Aztán lehet dolgozni vele. Közben kiderült, hogy remekül érzem magam abban a fegyelmezettségben, amit a prózaírás megkövetel. Egészen új és számomra is meglepő élmény volt. Mivel szigorúan reggel vagy délelőtt írok, beosztom a napjaimat, határidőket tűzök ki magam elé, rend van és fegyelem. Úgy tűnik, működik. Jótékony hatással volt rám ez az egész folyamat.

– A Patyik Fedon és a Tiki is a gyerekkort idézi meg. Mit vált ki belőled, ha a gyerekkorodra gondolsz? Szerettél vagy épp nem szerettél gyerek lenni? Mi az oka, annak, hogy már másodjára ehhez a témához nyúlsz?

– Bizonyos időnek el kell telnie ahhoz, hogy meg tudjak írni egy témát, főleg, ha prózáról van szó. Az egészet kell látnom. Persze, ez képlékeny, mert van, amit azzal zárhatok le, hogy megírom, de nem árt, ha le van zárva ahhoz, hogy megírjam. Lassan a kamaszkort meg lehetne csinálni, de a húszas éveimhez még korán van, épp benne vagyok, ezt élem. Nem látok rá kellőképpen az eseményekre, én takarom ki őket, és nyilvánvalóan végtelenül elfogult vagyok magammal. A gyerekkor őszinte időszak, hősies tér, de ettől még nem kizárólagos, nem feltétlenül a legfontosabb az ember életében. Viszont az egyik legmegfoghatóbb egy fiatal író számára. Nem volt különösen nehéz gyerekkorom, nem éltünk nagy szegénységben, nem vertek, de azt pontosan tudom, hogy a gondtalan gyerekkor meséje egyszerűen nem igaz, hazugság. Félelmetes, nehéz életszakasz az is, ahol nagyon nagy dolgok történhetnek.

– A Tikinél sokan nem tudják eldönteni, hogy ifjúsági regény vagy sem. Mit gondolsz erről? Mi tesz valamit egyáltalán ifjúsági regénnyé?

– Ezt nem akarom eldönteni. A Tikit lehet ifjúsági regényként olvasni, de én nem feltétlenül sorolnám oda. Meg egyáltalán, mi az, hogy ifjúsági irodalom? Szerintem nem nagyon lehet meghatározni, mitől lesz valami gyerek- vagy épp ifjúsági irodalom. A téma teszi azzá? De miért tenné? A nyelvezet? Sem Varró Dani, sem pedig Weöres Sándor gyerekverseinek nyelvezete nem lebutított, mégis gyerekeknek vagy fiataloknak szólnak. Ezt nehéz definiálni. Ha ifjúsági regénynek tartják, és emiatt néhány fiatal elolvassa, legyen az, örülök neki.

– Talán az lehet a vízválasztó, hogy nyelvileg úgy van megírva egy felnőtteknek szóló történet, aminek mind az olvasása, mind a megértése egy fiatalnak már nehézséget okoz.

– Talán itt lehet különbséget tenni. Ezek szerint, amit egy gyerek nem ért, az már nem gyerekirodalom… A Tikivel kapcsolatban azt remélem, hogy van olyan összetett elbeszélésmódja, összetett mondanivalója, amit a felnőtt olvasó is élvezhet, ugyanakkor a kamasz egy más megközelítéssel szintén megtalálja, ami neki kell. Mondjuk a cselekmény szintjén.

– A továbbiakban írsz verseket is vagy annyira megtetszett a prózaírás, hogy nem szándékozol új verseskötetet összeállítani?

– Nem hagytam abba a versírást, akkor is írtam néhányat, amikor a regényen dolgoztam. Verset mindig írok, hol többet, hol kevesebbet. A vers bemozdul, anélkül, hogy kifejezetten készülnék rá. A Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjra verseskötet tervével pályáztam, de azok a versek, amiket a Patyik Fedon élete óta írtam, nagyon különbözők, széttartanak tematikusan és formailag is. Ez lesz a munka egy jó része: az új szövegeknek bele kell illeniük a koncepcióba, zanzásított vagy összeválogatott versekből álló kötetet nem akarok kiadni. Szeretem, ha a szövegek összeérnek, ha van dolguk egymással.

Megjelent a Magyar Kultúra Család-számában (2021/2)