Amikor erre a köszöntőre készültem, könyvtáramból kiemeltem a Vajkai Miklóskönyveket (tizenkét vékony kötetet). Közel ötven év alatt (hisz első írásait még az 1970-es évek elején kezdtem közölni a dunaszerdahelyi járási lapban, a Csallóközben, melynek irodalmi rovatát sikerült rövid idő alatt – s nem utolsósorban az ő írásainak köszönhetően – tágabb körben is ismertté tennünk). Tizenkét kötet(ke) tehát – gerincük össz-szélességét nézve: 13 cm.
Sok ez, vagy kevés? Attól függ, honnan nézzük. A könyvtáram felől: sok, vagy szerényen mondva is éppen elegendő, mert szembetűnő lyuk tátongna a helyükön, ha polcomról levenném őket, s a jobbról is, balról is mellettük levő könyvek egymásnak dőlnének nélkülük.
De vajon összedőlne-e a szlovákiai magyar irodalom Vajkai nélkül? Az első pillanatban adódó válasz, a látszat(ok) szerint: Á, dehogy! Hisz talán észre sem veszi senki a hiányát, azt, hogy már több mint másfél évtizede egyáltalán nincs jelen benne. Igaz, a szlovákiai magyar irodalom azóta már (majdnem) összedőlt, s ez, ami helyette most látszik, már nagyon nem az, ami volt (s főleg nem az, ami lehetett volna), de nem Miklós hiánya miatt.
Hallgat? Alkotói válságba került? Kiszorult? Vagy csak egyre jobban elhatalmasodó közösségi amnéziánk áldozata?
Esetleg csak a közeg szűnt meg, amely a felszínre vetette, és három és fél évtizeden át ott tartotta őt?
Mindez most nem sokat számít, bár mindegyik válasz(lehetőség) lehetne elgondolkodtató is.
De én most mégis azt gondolom, hogy a kérdést nem lehet így feltenni. Mert valamely irodalomból az is hiányozhat, amiről (akiről) nem is tudjuk, hogy hiányzik. Csak belegondolni lehet abba, mennyi minden másképp alakulhatna valakinek a tevékeny és tartós jelenléte mellett, s mennyi minden másképp alakult így, hogy nincs jelen valaki – mert lemondtunk róla, mert ő mondott le rólunk, mert lemondott: önmagáról –, akinek pedig nagyon jelen kellene lennie köztünk.
Márpedig Vajkai Miklós, most már látjuk, nagy hiánya szépprózában oly szegény részirodalmunknak (irodalomrészünknek). De lehet, hiányzó hang, hiányzó szín, hiányzó lehetőség általában kortárs magyar szépprózánk nagyzenekarában is. És néhányan azt is tudjuk: milyen fontos és ösztönző volt a jelenléte tevékeny korszakaiban, amiből arra is bátrak vagyunk következtetni, hogy ma is mennyire fontos lehetne…
Jómagam, mint említettem, vagy félszázada ismertem meg a Csallóköz révén, ott kezdtem közölni első írásait (akkor még Nagy volt – Nagy Miklós Vajkáról). Azután az Irodalmi Szemléhez kerültem, ahol viszont nem emlékszem, hogy akár egyetlen novelláját, elbeszélését is közöltem volna, noha írásai akkor már sűrűn szerepeltek a (cseh)szlovákiai magyar lapokban. Aminek talán az lehet a magyarázata, hogy az időben alapjában már más pályákon mozogtunk. De amikor az évtized vége felé a kor fiatal íróiból verset és prózát vegyesen közlő antológiát szerveztem, természetesen az elsők közt, kiemelt helyen írtam fel annak szóba jöhető szereplői közé a nevét.
A Megközelítésből (1980) azonban, mert ez lett antológiám címe, önhibáján kívül (mert úgy alakultak a körülmények ezzel a gyűjteménnyel) – a többi prózaíróval együtt – kimaradt.
De önhibáján kívül a következő antológiából, a Próbaútból (1986) is hiányzik, mert nemzedékileg már nem tartozott annak szereplői közé, és 1982-ben megjelent önálló kötetével is megelőzte őket.
S hiába volt (még) úgymond jó passzban a rendszerváltás körüli és közvetlenül utána következő időkben is, az események önhibáján kívül elmentek mellette, s bár akkoriban egymás után alakultak az új kiadók, azok is.
1993-ban önhibáján kívül nem lett novellaválogatása Budapesten (akkori kiadómmal hiába pályáztunk rá, a támogatásokról döntő kuratóriumokban, szintén önhibáján kívül, senki nem ismerte a nevét).
S bár 1997-ben Szlovákiában készült ugyan egy válogatása az addigi írásaiból (Forte piano), az, s most is önhibáján kívül, visszhangtalanul múlt ki.
Miként amikor a 2000-es évek első felére eső újabb fellángolásának bizonyítékaiként egymás után s évente jelentek meg új könyvei a Napnál (2000 és 2004 között hat, sőt, ha korábbi mesegyűjteménye új változatát is hozzávesszük: hét!), azok kritikai észrevételezése – A zöld kígyógyermek című mesekötetét leszámítva –, irodalmi-szellemi életünk negatív változásai folytán szintén elmaradt. Mondanom sem kell, ön-, illetve művei hibáján kívül, mert önsúlyuk révén méltók lettek volna a szélesebb figyelemre is. Nagyjából az ezredfordulótól ugyanis olyan átrendeződések mentek végbe a szlovákiai magyar irodalomban, annak létét, létjogosultságát, létezhetőségét is kétségbe vonva, s az önmagukban bajosan kárhoztatható posztmodern esztétikák ideologikus értelmezésével és kizárólagosságuk hirdetésével fellépő kritika saját egyeduralmi törekvéseinek és érdekeinek megfelelően – szemléleti, és nem értékelvűségi alapon – fogott bele annak káderezésébe, lemondva addigi színeinek, értékeinek, s a jövőben is lehetséges útjainak jelentős hányadáról. Így került ki az új „kánon” látóköréből az egyetlen érdekszövetséghez sem tartozó Vajkai Miklós is (nem tekintve például arra, hogy prózája hány szállal kötődik akár az irodalmi posztmodernhez is).
Írónk tehát világéletében magányosan járta útját – a Fekete szél nemzedékéhez még nem, az iródiások Próbaútjához pedig már nem tudott csatlakozni, s magányosan az irodalomban nagyon nehéz. Volt idő, amikor úgy látszott: Nagy Miklósnak – mert ez volt a családneve – van, sőt nagy ereje van. De mint ahogy minden ember és minden érték törékeny és sérülékeny, az volt ő is, s mi talán nem figyeltünk erre (rá) eléggé. Neki pedig tizenhat éve már, hogy eddigi utolsó könyve megjelent (addig, huszonkét év alatt tizenkettő). Most a hetvenedik életévét tölti, és Gúnyárd megye egykori hírnöke – Szigeti László nevezte őt így egyik interjújának címében – gyaníthatóan beletörődött már élete, pályája ilyetén alakulásába. Abba, hogy sokáig a kenyérkereső fizikai munka kényszere húzta vissza írói pályája kiteljesedésétől, újabban pedig egészsége tudomásunk szerinti megrendülésével erre már a remény is elveszni látszik? Vagy talán mégsem? Mindenesetre, akárhogy is van, mi, barátai, tisztelői, hajdani olvasói – tehetségének egykor mindennapos tanúi – beletörődhetnénk-e? Beletörődhetnénk-e Wohl Eduárd és társai fojtott légkörű Gúnyárd megyei és pressvári történeteinek elnémulásába, folytatásuk elakadásába, irodalomtudatunkból való eltűnésébe (eltüntetésébe)? És minden, amit az utóbbi több mint másfél évtizedben nem írt meg (nem írhatott, illetve nem tudott megírni, vagy akár csak nem ismerhetünk tőle) – például ama Classica natura címmel, tizenhárom–tizenöt kötetre tervezett, a balzaci Emberi színjátékra figyelő regényciklusát, melyet még egy, másfél évtizeddel ezelőtti interjújában is emlegetett –, nekünk: egykori tényleges, illetve lehetséges olvasóinak nem hiányzik-e? S világunkban az az emberi-írói tapasztalat, melynek Vajkai Miklós-i összegzését akár e regénysor – vagy egyéb új, általunk eddig ismerhetett írásai sora – is jelenthetné…
Nézem Szeberényi Zoltán portréesszékből összefűzött, még 2000-ben megjelent (cseh)szlovákiai magyar irodalomtörténetét, melyben a hetvenes években indult prózaírók közül Grendel Lajos után Vajkai Miklóssal foglalkozik a legnagyobb terjedelemben. Ugyanannyiban, mint az előtte induló Bereck Józseffel, Kovács Magdával, és neki tulajdonítja társai közt a legnagyobb súlyt. Márpedig Szeberényiről mindannyian tudjuk, hogy igen jó és megbízható ítész, és ha valakiről ő mond valamit, akkor az bizonnyal úgy is van. Amit előbb-utóbb nekünk is be kell(ene) látnunk. És bíznunk abban is, hogy új, számunkra eddig ismeretlen írások is kerülhetnek még elénk írónktól… Hogy Vajkai Miklós ne csak múltunk elfeledett, hanem jelenünk élő, eleven része is legyen, lehessen…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában.)
