

– A kolozsvári BBTE színművészeti karán szereztél színészi diplomát. Szakmailag mennyire készített fel ez az iskola?
– Az alapdolgokra nagyon felkészítettek: figyelem, fegyelem, kitartás, erő, energia, őszinteség. Mert a színház őszinteség és energia! A gondolatok átmennek érzelmekbe. Az energiát pedig mindenki érzi, főleg, ha az érzelmek közvetítik. A jó előadás alkalmával mindez lejön a színpadról, és ha a nézőt megérinti, az egyből érződik visszafelé is. Soha nem tudtam alapjáraton művelni a színházat, mindig úgy dolgoztam, mintha az életem függne tőle.
– Mesélj a munkamódszeredről!
– Sohasem a szöveg volt számomra az elsődleges, inkább azt kerestem, hogy bennem hol van a kapcsolódás azzal a szereppel vagy azzal az illetővel, akit játszanom kell. Hol tudok egy lenni vele. Hol vannak azok a dolgok, ahol már ő vagyok, vagy ő én. Mindig azt éreztem, hogy az a szerep, ami engem megtalált, egy tükör számomra, és ezért muszáj teljes bedobással megcsinálnom, mert tulajdonképpen az én vagyok, vagy egy rész belőlem. Ez nem azt jelenti, hogy magamat elveszítem, hanem egyszerűen azt, hogy azok a tulajdonságok, azok az érzelmek, amik az illetőben vannak, ott vannak bennem is.
– A karakterszerepeknél sem építkezel kívülről?
– Soha. Mindig a figura lelkivilágából, energiájából indulok ki, és onnan jönnek a mozdulatok. Muszáj igazivá alakítanom a figurát belülről, mert a közönség csak a hiteles dolgokra vevő. De ez a rendezőtől is függ. Mert van, aki megadja a paramétereket, s ahhoz te kell majd megtaláld a belső utat. Ezt a módszert sokkal jobban kedvelem, mert nagyobb a szabadságom ilyenkor. Meg kell mondanom, hogy imádom a karakterszerepeket, mert szeretek rossz is lenni, nem csak tündéri.
– Amivel ki tudod adni a negatív érzéseidet is…
– Erre tényleg nagyon jó a szerepjátszás. Amúgy minden embernek ajánlanám a színházat mint terápiát. Szerepjátszás alkalmával senki sem csodálkozik azon, hogy miért sírsz, vagy nem mondja azt, hogy nem vagy normális. Nekem sokszor jólesik sírni a színpadon, vagy kidühöngeni magam. Amit nem mindig tehetek meg civilként, azt megteszem színészként. Így maximálisan ember lehetek, felvállalva minden érzést.
– És miután kijátszod magad, nincs férfi, aki fel tudna dühíteni…
– Az biztos! Egy kemény előadás után úgy ellazulsz, hogy csuda, és olyan vagy, mint a rongy.
– Menjünk vissza odáig, hogy a kolozsvári színművészeti elvégzése után Váradra szerződtél. Foglalkoztattak akkoriban úgy, ahogy szeretted volna?
– Nem nagyon volt fiatal színésznő, így sokat játszhattam. Az Énekes madárral kezdtem, ami nagyon jó indulás volt.
– Magdó szerepében szívesen megnéztelek volna. Hogy sikerült kilábalnod szőkén és kék szemekkel a naiva szerepekből?
– Szerencsém volt. Pár év elteltével olyan rendezők jöttek, akik másfajta szerepekben is kipróbáltak.
– Ennyi év elteltével most már otthon érzed magad Váradon?
– Nagyon. Itt van a családom, a gyermekeim. Itt van az életünk. Szerintem nagyon jó a társulat is, és nagyon jó rendezőkkel dolgozunk. Nem vagyunk sokan, de szuper a csapat. El vannak osztva a feladatok a társulaton belül, mindenki kap szerepet. Nincs az, hogy futtatnak valakit, a többi csak vár, és nem dolgozik semmit. Egyedül ez a leépítés veszélye vet árnyékot az életünkre… Az hírlik, hogy júniusban újból kezdik a szorongatást. Pedig szerintem a színház elég jól megy, kitart mellettünk a közönség.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
Hogyan ismerszik meg egy alternatív rockegyüttes? Hogyan változott meg az underground szcéna a 80-as, 90-es évek óta? Milyen lehetőségei voltak egy alternatív rockbandának annak idején? Milyen minőségű dalszövegek kerülnek ki a mai fiatal zenekarok kezei közül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel a már több mint negyven éve működő Pál Utcai Fiúk együttes frontemberének, Leskovics Gábornak.
„Továbbra is megyek az intuitív partizánság útján, most is új lemezen dolgozom, és a nosztalgiavonattal óvatosan bánok, nehogy a kerekei alá kerüljek” – meséli Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street Seven frontembere. Mi történik ma Magyarországon a kultúrában, és milyen volt a 90-es években zenélni? Az énekessel a dalszövegírásról, a jelenben való létezésről és a zenei műfajok kérdéseiről is beszélgettünk.
Az irodalomelméleti vonatkozásokat nem tisztem megítélni, nem is értek hozzá, szóval azt a kérdést, hogyan lehet a posztmodern után hagyományos regényt írni, meghagyom másoknak. Inkább a késő modernitás társadalmi változásai érdekelnek, a civil mesterségem is ehhez köt: szociológiát végeztem. A kötetet megelőző munka leginkább annak végiggondolását jelentette, hogy ha a társadalmi valóság legfontosabb elemeit – mint a közös idő- és térérzet – elkezdjük kiütni, mint a cölöpöket a falu lakói alól, hogyan fognak reagálni.
„Úgy hiszem, hogy az alkotónak igazából az tesz jót, ha az intuícióira hallgat. Semmi másunk nincs. Ennek a mentén tudunk építkezni” – meséli Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. Az énekes folyamatos létértelmezésben él, ezt pedig a dalszövegei is rendre visszaigazolják. Likó Marcellel az önazonosságról, az útkeresésről és a célokról is beszélgettünk.
„A semmiről nem lehet írni” – mondja Szekeres András, a Junkies zenekar frontembere. Az énekes fiatalkorában ismerkedett meg a zene világával, kisgyerekként hegedülni tanult, kamaszként pedig az országosan turnézó Onix együttes tagjaként figyelte a történéseket. Mára viszont a hosszú utat bejárt énekes legfontosabb célja, hogy boldog legyen. Szekeres Andrással a pályaindulásról, a lázadásról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.
Szerintem a veszteség univerzális, egyben az egyik legmeghatározóbb emberi tapasztalat. Az életnek természetes része a kisebb-nagyobb dolgok elmúlása: a tárgyak összetörnek, elkopnak, elvesznek, az élőlények meghalnak, a szokások megváltoznak, elfelejtik őket, és így tovább a végtelenségig. Aki képes szeretni vagy értékelni valamit, az nem kerülheti el, hogy veszteséget és gyászt éljen át. A mitológiai eseménysor talán szélsőségesnek tűnik, de az érzelem olyasmi, melyben valamilyen mértékben mindnyájan osztozunk.
A Sarló citerazenekar tavaly ünnepelte 50 éves jubileumát egy nagyszabású kultúrműsorral egybekötve. Repertoárjában a népzene mellett komolyzenei művek is megtalálhatók, nem hagyományos játéktechnikai megoldásokkal, mint például a Klapka- és a Radetzky-induló, vagy a magyar Himnusz. A zenekarnak jelenleg nyolc tagja van. Számos kitüntetésben részesültek, több alkalommal voltak a Tavaszi szél, illetve a Bíborpiros szép rózsa fődíjasai.
„Nincs túl nagy igény a versre…” – állítja Z. Németh István, a márciusban Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett felvidéki költő. S talán az idézett sornak köszönhető mindaz, ami a beszélgetésünk egyik alappillérévé vált: a versalkotás mint létélmény, illetve a fiatal pályakezdő írók, költők mentorálása is fontos szerepet játszik a szerzői életpálya kialakulásában. Z. Németh István már harmadikos korában megmutatta verseit tanítónőjének, ekkor pedig el is döntötte, költő lesz belőle. Azóta persze írt már prózaszövegeket, meséket, és a rejtvényszerkesztés sem áll távol tőle.
„Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz” – mondja Gál János, amikor a versírás mögött megbúvó szakmai képzettségről kérdezem. Ő maga is csupán 18 éves kora után, verstant tanulva és különféle műhelyeket látogatva kezdte el érezni, hogy végre megérkezett a felkészülési folyamat startvonalára.