

– Pár éve Svájcból posztolgattál. Milyen okból voltatok ott huzamosabb ideig?
– Csanád fiam tizedikes korában úgy gondolta, hogy szeretne egy évet külföldön tanulni, és mi ebben teljes mértékben támogattuk őt. Finnországot választotta. Elkezdtük szervezni a tanulmányi útját, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy költséges utazás lesz. Az apukája akkor már évek óta Svájcban dolgozott, s mivel úgy éreztem, ennek a tanulmányi útnak az anyagi terheiből én is szeretném kivenni a részem, úgy döntöttem, hogy magam is kipróbálom a migráns szerepét. Abban az időben épp nekem is bajom volt magammal, kicsit ki voltam égve, és volt egy csomó megválaszolatlan kérdésem magammal kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy na, most ez egy lehetőség, hogy rendbe szedjem magam, és hogy egy kicsit egyébbel is foglalkozzam, mint a színházzal.
– Rugalmas szülők, nyitott emberek vagytok. Milyen munkát találtatok?
– Szobalány lettem abban a szállodában, ahol a volt férjem pincérkedett. Meg kell mondanom, hogy életem egyik legjobb döntése volt ez a szerepváltás, mert végre nem kellett semmi mást csináljak, csak dolgozzak. Mivel csak fizikai értelemben voltam leterhelve, és szellemileg nem, volt időm helyrepakolni sok mindent magamban. Így a lelki válságomtól, ami az utam előtt eluralkodott rajtam, meg tudtam végre szabadulni.
– Az udvarhelyi színház könnyen elengedett? Nem volt gond a visszatérés?
– Az igazgatónk, Nagy Pál nyitott ember, aki rugalmasan kezeli az útkereséseinket. A többi kollégát is mindig támogatja, ha külső munkájuk adódik, filmezés vagy más produkcióban alkalmi szerep. Amint megértette, hogy mennyire fontos nekem ez az út a fejlődésem szempontjából, elengedett. Fontos ez a bizalmi háttér.
– A szerepeidet hogyan közelíted meg, hogyan építed fel?
– Én inkább belülről kifele építkező vagyok. Sokat rágódom például azon, hogy a szereplőnek milyen élete van, hol tart most, mik a lélektani rugói, hogyan beszél, hogyan jár, milyen típusú ember: kifele áradó vagy introvertált. Milyen dinamikájú: lobbanékony, vagy inkább csendes? Így alakul ki nálam a szerep, lépésről lépésre megteremtem a képzeletemben.
– Színházi munkád mellett nagyon sok mindennel foglalkozol…
– Amikor Udvarhelyre szerződtem, már akkor elkezdtem tanítani a művészeti iskolában, majd a református kollégiumban. Diákszínjátszó-csoportot is vezettem, és tanítottam drámapedagógiát kicsiknek. Kemény időszak volt, mert minden reggel óráim voltak, ahonnan rohantam a színházba, majd a két próba között és este a szereptanulás mellett készültem az órákra is. Rádiósokat tanítok be Udvarhelyen, Keresztúron és Marosvásárhelyen.
– No meg írsz a Nőilegbe.
– Igen. Ez onnan indult, hogy évek óta tagja vagyok egy női önismereti csoportnak, amelyben asszisztensként veszek részt. A Nőileg újságírói ezt tudták, és azt is, hogy nekem az önismeret a vesszőparipám. Nyilván ezen a vonalon szerepelek a lapban. Számomra nagyon fontos, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyom, a harmóniát és a kontrollt önmagam felett. Részt veszek a székelyudvarhelyi Legendárium munkájában is, hol narrálok, hol tündér vagyok. Két éve újra tanítok a művészeti iskolában, színpadi mozgást a canto szakosoknak. Ez nagyon hasznos, mert a magyar énekesek legnagyobb gondja, hogy nem tudnak mozogni a színpadon.
– Mit gondolsz arról, amit a régi színésztanárok belevertek a diákjaikba, hogy mutassanak példát abban, milyen egy igazi nő vagy egy igazi férfi?
– Ez fontos szerintem is. Nagy felelősség, ha egy kisvárosban színész vagy. Nem engedem meg magamnak például a tartás nélküli, közönséges viselkedést, vagy hogy vitákba beszálljak. Nem vagyok elkötelezve egyik pártnak sem. Nálunk azt tapasztalom, hogy a nők nagyon hamar, a negyvenes, ötvenes éveik után bezárulnak, kevésbé merik megélni önmagukat. Szeretném, ha ezeket a nőket megerősíteném abban, hogy idősebb korban is van élet, lehetnek álmaink, amelyeket követünk, lehet szépen öltözködni, sportolni és lelkiismeretfurdalás nélkül élvezni az életet.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
Hogyan ismerszik meg egy alternatív rockegyüttes? Hogyan változott meg az underground szcéna a 80-as, 90-es évek óta? Milyen lehetőségei voltak egy alternatív rockbandának annak idején? Milyen minőségű dalszövegek kerülnek ki a mai fiatal zenekarok kezei közül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel a már több mint negyven éve működő Pál Utcai Fiúk együttes frontemberének, Leskovics Gábornak.
„Továbbra is megyek az intuitív partizánság útján, most is új lemezen dolgozom, és a nosztalgiavonattal óvatosan bánok, nehogy a kerekei alá kerüljek” – meséli Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street Seven frontembere. Mi történik ma Magyarországon a kultúrában, és milyen volt a 90-es években zenélni? Az énekessel a dalszövegírásról, a jelenben való létezésről és a zenei műfajok kérdéseiről is beszélgettünk.
Az irodalomelméleti vonatkozásokat nem tisztem megítélni, nem is értek hozzá, szóval azt a kérdést, hogyan lehet a posztmodern után hagyományos regényt írni, meghagyom másoknak. Inkább a késő modernitás társadalmi változásai érdekelnek, a civil mesterségem is ehhez köt: szociológiát végeztem. A kötetet megelőző munka leginkább annak végiggondolását jelentette, hogy ha a társadalmi valóság legfontosabb elemeit – mint a közös idő- és térérzet – elkezdjük kiütni, mint a cölöpöket a falu lakói alól, hogyan fognak reagálni.
„Úgy hiszem, hogy az alkotónak igazából az tesz jót, ha az intuícióira hallgat. Semmi másunk nincs. Ennek a mentén tudunk építkezni” – meséli Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. Az énekes folyamatos létértelmezésben él, ezt pedig a dalszövegei is rendre visszaigazolják. Likó Marcellel az önazonosságról, az útkeresésről és a célokról is beszélgettünk.
„A semmiről nem lehet írni” – mondja Szekeres András, a Junkies zenekar frontembere. Az énekes fiatalkorában ismerkedett meg a zene világával, kisgyerekként hegedülni tanult, kamaszként pedig az országosan turnézó Onix együttes tagjaként figyelte a történéseket. Mára viszont a hosszú utat bejárt énekes legfontosabb célja, hogy boldog legyen. Szekeres Andrással a pályaindulásról, a lázadásról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.
Szerintem a veszteség univerzális, egyben az egyik legmeghatározóbb emberi tapasztalat. Az életnek természetes része a kisebb-nagyobb dolgok elmúlása: a tárgyak összetörnek, elkopnak, elvesznek, az élőlények meghalnak, a szokások megváltoznak, elfelejtik őket, és így tovább a végtelenségig. Aki képes szeretni vagy értékelni valamit, az nem kerülheti el, hogy veszteséget és gyászt éljen át. A mitológiai eseménysor talán szélsőségesnek tűnik, de az érzelem olyasmi, melyben valamilyen mértékben mindnyájan osztozunk.
A Sarló citerazenekar tavaly ünnepelte 50 éves jubileumát egy nagyszabású kultúrműsorral egybekötve. Repertoárjában a népzene mellett komolyzenei művek is megtalálhatók, nem hagyományos játéktechnikai megoldásokkal, mint például a Klapka- és a Radetzky-induló, vagy a magyar Himnusz. A zenekarnak jelenleg nyolc tagja van. Számos kitüntetésben részesültek, több alkalommal voltak a Tavaszi szél, illetve a Bíborpiros szép rózsa fődíjasai.
„Nincs túl nagy igény a versre…” – állítja Z. Németh István, a márciusban Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett felvidéki költő. S talán az idézett sornak köszönhető mindaz, ami a beszélgetésünk egyik alappillérévé vált: a versalkotás mint létélmény, illetve a fiatal pályakezdő írók, költők mentorálása is fontos szerepet játszik a szerzői életpálya kialakulásában. Z. Németh István már harmadikos korában megmutatta verseit tanítónőjének, ekkor pedig el is döntötte, költő lesz belőle. Azóta persze írt már prózaszövegeket, meséket, és a rejtvényszerkesztés sem áll távol tőle.
„Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz” – mondja Gál János, amikor a versírás mögött megbúvó szakmai képzettségről kérdezem. Ő maga is csupán 18 éves kora után, verstant tanulva és különféle műhelyeket látogatva kezdte el érezni, hogy végre megérkezett a felkészülési folyamat startvonalára.