

– Amerikában színpadi és filmszínész, filmproducer és rendező vagy. Emellett egy audió posztprodukciós stúdiót is létrehoztál, ami a legnagyobbak közé nőtte ki magát. A színészeket általában nem üzleti zsenikként képzeljük el. Mégis, hogyan tudod kézben tartani a vállalkozásodat?
– Úgy, hogy mivel nulláról nőtte ki magát, áttekinthető. Ezenkívül fontos, hogy minden pozícióra megtaláltam a megfelelő embert. Az egész vállalkozás egy számítógépes szoftveren keresztül működik, így mindent bármikor leellenőrizhetek. Az is meghatározza a hozzáállásomat, hogy olyan családban nőttem fel, ahol magánvállalkozók voltak a szülők, így már kezdettől a véremben van a biznisz. De ezek csak eszközök ahhoz, hogy megvalósítsam magam, s milyen jó, hogy vannak! Igazából az egész azért alakult így, mert filmeket szerettem volna gyártani. A filmgyártásban, ugyanúgy, mint a színházban is, az izgat, hogy miként lehet a közönséget megfogni. Ez számomra a legnagyobb kihívás.
– Egyszer azt mondtad, hogy nem az a fontos, neked mit tud adni Hollywood, hanem az, hogy te mit tudsz nyújtani az ottaniaknak. Mit vittél oda, aminek keletje lett?
– Vittem magammal azt a fajta színházi nyelvet, amit Kelet-Európában beszélünk, egy olyan etikát, munkamorált, amihez hasonlót nem tapasztaltam Los Angelesben. Vittem magammal nagy adag munkabírást. Úgy tapasztaltam, az, ahogyan én gondolkodom a kultúráról, ahogyan én csinálom a művészetet, számukra érdekes és újszerű. Ahogyan gondolkodom a világról, az teljesen más, mert más kultúrában nőttem fel, és ezt fel is vállalom. Ennek erősítésére például európai vendégrendezőket hívtam, sőt olyan külföldi színészeket, akik különböző nyelvterületekről jöttek.
– Azt mondod, hogy az elején mindenféle munkát elvállaltál, és nem érezted, hogy alábbvalóbb lenne, mint egy kolozsvári főszerep, mert ezek is főszerepek voltak számodra egy más minőségben. Szerinted mi az oka annak, hogy itthon, Erdélyben nagyon kevés színész próbálkozik önálló megvalósítással, mondjuk egy egyéni műsorral?
– Aki akar, vagy akinek van hajlandósága erre, az nekiáll, és csinál valamit. Sok a panasz Erdélyben. Az az igazság, hogy a világot körbejárva és visszatekintve erre a rendszerre azt mondhatom csak, hogy ennyire kényelmes helyzetben a világon tényleg sehol egy színész sincs. Ritka az olyan társulat, ahol folyamatosan fizetést kapsz, ha dolgozol, ha nem, és hogy szerepeket biztosítsanak neked csak azért, mert alkalmazott vagy. Ez egy ideális közeg, amibe bele lehet kényelmesedni. Ezért nincs is szükség egyéni színházi vállalkozásokra.
– Igen, a kényelem…
– Engem például a kényelmes helyzetek megbénítanak: ha ki vagyok szolgálva, akkor nem találok ki magamtól új dolgokat, mert akkor csak egy rendszert követek. Ha kevésbé kényelmes helyzetben van egy színész, akkor talán kreatívabb megoldásokat keres. Olyan lehetőségek is eszedbe jutnak ahhoz, hogy színpadon legyél vagy forgassál, amilyenek korábban fel sem merültek benned. Számomra a passzivitás egyenlő a halállal.
– Divat nálunk az a felfogás, hogy ha többféle munkát végzel, pl. önmagad menedzsere is vagy, tehát nem csak a művészeten lógsz egész nap, akkor nem is vagy igazi művész.
– Dühös vagyok azokra az emberekre, akik egy dologba kényelmesen belefekszenek, ugyanakkor abban sem csinálnak semmi kimagaslót. De van véleményük arról, aki mer és dolgozik. Soha életemben nem tudtam csak egy dolgot csinálni! Amikor itt a Kolozsvári Magyar Színháznál voltam, a szerepeim mellett festettem, fodrászkodtam, házat építettem, rendeztem, tehát az energiámat milliófelé szórtam. Van egy kreatív energia, és az, hogy te hogyan csapolod le, vagy hogy merrefelé irányítod, teljes mértékben rajtad múlik.
– Lehet-e állami támogatás nélkül színházat csinálni?
– Lehet, főleg Európában rengeteg lehetőség van támogatást szerezni, elkezdve az európai uniós támogatásoktól az állami vagy az önkormányzati támogatásokig…
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)
Hogyan ismerszik meg egy alternatív rockegyüttes? Hogyan változott meg az underground szcéna a 80-as, 90-es évek óta? Milyen lehetőségei voltak egy alternatív rockbandának annak idején? Milyen minőségű dalszövegek kerülnek ki a mai fiatal zenekarok kezei közül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel a már több mint negyven éve működő Pál Utcai Fiúk együttes frontemberének, Leskovics Gábornak.
„Továbbra is megyek az intuitív partizánság útján, most is új lemezen dolgozom, és a nosztalgiavonattal óvatosan bánok, nehogy a kerekei alá kerüljek” – meséli Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street Seven frontembere. Mi történik ma Magyarországon a kultúrában, és milyen volt a 90-es években zenélni? Az énekessel a dalszövegírásról, a jelenben való létezésről és a zenei műfajok kérdéseiről is beszélgettünk.
Az irodalomelméleti vonatkozásokat nem tisztem megítélni, nem is értek hozzá, szóval azt a kérdést, hogyan lehet a posztmodern után hagyományos regényt írni, meghagyom másoknak. Inkább a késő modernitás társadalmi változásai érdekelnek, a civil mesterségem is ehhez köt: szociológiát végeztem. A kötetet megelőző munka leginkább annak végiggondolását jelentette, hogy ha a társadalmi valóság legfontosabb elemeit – mint a közös idő- és térérzet – elkezdjük kiütni, mint a cölöpöket a falu lakói alól, hogyan fognak reagálni.
„Úgy hiszem, hogy az alkotónak igazából az tesz jót, ha az intuícióira hallgat. Semmi másunk nincs. Ennek a mentén tudunk építkezni” – meséli Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. Az énekes folyamatos létértelmezésben él, ezt pedig a dalszövegei is rendre visszaigazolják. Likó Marcellel az önazonosságról, az útkeresésről és a célokról is beszélgettünk.
„A semmiről nem lehet írni” – mondja Szekeres András, a Junkies zenekar frontembere. Az énekes fiatalkorában ismerkedett meg a zene világával, kisgyerekként hegedülni tanult, kamaszként pedig az országosan turnézó Onix együttes tagjaként figyelte a történéseket. Mára viszont a hosszú utat bejárt énekes legfontosabb célja, hogy boldog legyen. Szekeres Andrással a pályaindulásról, a lázadásról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.
Szerintem a veszteség univerzális, egyben az egyik legmeghatározóbb emberi tapasztalat. Az életnek természetes része a kisebb-nagyobb dolgok elmúlása: a tárgyak összetörnek, elkopnak, elvesznek, az élőlények meghalnak, a szokások megváltoznak, elfelejtik őket, és így tovább a végtelenségig. Aki képes szeretni vagy értékelni valamit, az nem kerülheti el, hogy veszteséget és gyászt éljen át. A mitológiai eseménysor talán szélsőségesnek tűnik, de az érzelem olyasmi, melyben valamilyen mértékben mindnyájan osztozunk.
A Sarló citerazenekar tavaly ünnepelte 50 éves jubileumát egy nagyszabású kultúrműsorral egybekötve. Repertoárjában a népzene mellett komolyzenei művek is megtalálhatók, nem hagyományos játéktechnikai megoldásokkal, mint például a Klapka- és a Radetzky-induló, vagy a magyar Himnusz. A zenekarnak jelenleg nyolc tagja van. Számos kitüntetésben részesültek, több alkalommal voltak a Tavaszi szél, illetve a Bíborpiros szép rózsa fődíjasai.
„Nincs túl nagy igény a versre…” – állítja Z. Németh István, a márciusban Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett felvidéki költő. S talán az idézett sornak köszönhető mindaz, ami a beszélgetésünk egyik alappillérévé vált: a versalkotás mint létélmény, illetve a fiatal pályakezdő írók, költők mentorálása is fontos szerepet játszik a szerzői életpálya kialakulásában. Z. Németh István már harmadikos korában megmutatta verseit tanítónőjének, ekkor pedig el is döntötte, költő lesz belőle. Azóta persze írt már prózaszövegeket, meséket, és a rejtvényszerkesztés sem áll távol tőle.
„Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz” – mondja Gál János, amikor a versírás mögött megbúvó szakmai képzettségről kérdezem. Ő maga is csupán 18 éves kora után, verstant tanulva és különféle műhelyeket látogatva kezdte el érezni, hogy végre megérkezett a felkészülési folyamat startvonalára.