2021. május 12., 06:26
Gyermekkorában legtöbbször a bábok voltak a játszótársai, beszéltette őket, párbeszédeket talált ki nekik. Mára a bábszínházat hagyományokra építő, totális színházként képzeli el.
– Hogyan kezdődött a kapcsolatod a bábszínházzal?
– Négy-öt éves lehettem, amikor nagymamám először varrt nekem bábokat. Aztán én is csináltam egyet zokniból, és egy marionettbábut dugókból. Úgy tízéves koromtól egy jó évtizedig a zenéé lett a főszerep. Majd jött a mai egyensúly, amikor mindkettő egyformán fontos.
– Aztán megtaláltad a Puck Bábszínházat, ahová versenyvizsgával jutottál be. Ott volt-e kitől szakmát tanulnod?
– Volt, az elején a „nagy öregek” szinte mind ott voltak még. De küldtek „fejtágítókra”, továbbképzésekre is.
– Miért hagytad ott a biztonságot adó állami intézményt?
– Az épületet 1995-től évekig tatarozták. Onnantól mi csak fizetésért jártunk be. Unalmas volt, hogy nem csinálunk szinte semmit. Aztán egyik próbán csúnyán összevesztem az igazgatóval, egy nyugdíj előtt álló hivatalnokkal, akit a minisztériumból helyeztek ki. A próbafolyamat megszokott része volt, hogy az utolsó próbákra bejöttek a bábosok gyerekei, unokái, hogy felmérjük a reakciókat. Bejött egy ilyen próbánkra az igazgató, és kiabálni kezdett, hogy gyermekeknek semmi keresnivalójuk a bábszínházban. Majdnem megvertem, a kollégák fogtak le. Évad végén, amikor bejelentette, hogy még nem megy nyugdíjba, beadtam a felmondásomat.
A szépnek vissza kell térnie a művészetbe
– Több évtizedes gyakorlattal rendelkező, tájoló bábosként mit gondolsz, milyen a jó gyermekelőadás?
– Egy kolléga mondta egyszer, hogy a jó gyermekelőadás olyan, hogy utána a takarítónő nyomdafestéket nem tűrő dolgokat mond, mert a gyerekek annyira élvezték az előadást, hogy nem kérezkedtek ki a vécére…
A bábművészetben nincs „holtág”, a hagyományokat folytatni kell. Minden társulat, minden bábos megtalálhatja a saját kis hagyományszeletkéjét, hozzáadhatja a saját meglátását, és ha a közönség vevő rá, hajrá, mehet.
A hirtelen „fejlődés”, ahogy azt minden művészetben láttuk a huszadik században, sok volt, túl gyors az embereknek. Mire megszoktak volna valamit, már rég kiment a divatból az utódja is. Túl sok művész mindenáron sokkolni akart, kísérletezni, meg szembesíteni a közönséget a mindennapok ronda oldalaival. Próbálna csak meg egy illatszerbolt sósavval hígított cápavizeletet forgalmazni, vagy egy élelmiszerbolt csupa rothadt, penészes, legyektől nyüzsgő terméket. A szépségnek vissza kell térnie a művészetbe.
– Hogy látod az erdélyi szabadúszó színészek helyzetét? Nincs érdekvédelmük, támogatási rendszerük, mint más civilizált országban.
– Egy érdekvédelmi szervezet kialakítására történt már kísérlet, túl sok évvel ezelőtt, de aztán olyan csend lett körülötte, hogy nem tudom eldönteni, megszűnt-e vagy titkos társasággá alakult.
Amúgy más szabadúszókkal szépen megfértünk egymás mellett, néha segítettünk egymásnak; még arra is volt példa, hogy elmentem a „konkurenciával” turnézni mint zenész vagy éppen kellékes.
– Hajós János kollégáddal van hét közös, szinte bármikor játszható előadásotok. Hogy látod, mi ezeknek a jellemzője?
– Valahol félúton vagyunk a bábszínház és a totális színház között. A közös előadásokban ketten játszunk minden szerepet, mi díszletezünk, mi muzsikálunk; ha kell, ketten három szólamban énekelünk. A meséinkben általában János a főhős, én vagyok az összes sárkány és majd’ mindenik király. Néha mindkét kezemen bábu van, és a jobb kezem vitatkozik a ballal. A bábok, díszletek egy részét mi készítettük, egy részét szakemberek. A mesék eredetiek, de többnyire népi alapokra épülnek, tehát különleges előképzettség és felkészülés nélkül élvezhetők, érthetők. Célközönségünk főleg az óvodás-kisiskolás korosztály, de a felnőtteket sem hagyjuk unatkozni.
– A Covid után lesz-e újrakezdés?
– Folytatjuk, ahol abbahagytuk. Több mint két évtizede működik a Sétáló Bábszínház, több helyen ismernek minket, mint amennyit egy évadban kényelmesen be tudunk járni. A gond inkább az, hogy mikor lesz az „akkor”, és hogy mi lesz addig.
Juhász István Géza (Kolozsvár, 1967) tizennyolc évesen országos első díjat nyer klasszikus gitáron, ugyanabban az évben már a kolozsvári Állami Magyar Színházban muzsikál a Tompa Gábor által rendezett Hamletben. 1988-ban részt vesz a Kolozsvári Zsebszínház újraindításában, a Vasas Klubban, majd ugyanitt rendez és zenél. 1990-ben versenyvizsgával bejut a Puck Bábszínházba. 1990 és 1995 között rendezést tanul. 1995 őszétől a kolozsvári Apáczai Csere János Középiskolában tanít, és bábcsoportot szervez. 1999-ben megalapítja Hajós János kollégájával a Sétáló Bábszínházat, amely ma is működik.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)
