

– Mit kell tudni a nagyváradi Kiss Stúdió Színház indulásáról, történetéről?
– 1994-ben alapítottuk férjemmel, Varga Vilmossal a Kiss Stúdiót, miközben ezzel párhuzamosan dolgoztam a Nagyváradi Állami Színháznál is. Az elején borzasztó ellenszenvvel fogadta a szakma az egészet, mondván, hogy mi ez, mire kell, kinek kell. Mintha nekem kötelességem lett volna beszámolnom mindenkinek arról, hogy mit csinálok, miután mindenki ment a színháztól haknizni szabadidejében mindenfele. Bár előtte a nagyváradi színház magyar társulatának vezetője voltam, és ilyen értelemben az intézményvezetésben volt gyakorlatom, mégsem sejtettem, hogy mivel jár támogatás nélkül színházat csinálni. Ha tudtuk volna, lehet, bele sem fogunk. De aztán egyik esemény hozta a másikat, egyik évad követte a másikat, és lassan ünnepelhetjük a harmincadik évfordulónkat is.
Nem hozta: vitte a pénzt
– Legendák keringenek arról, hogy miként gyűjtöttétek össze a bemutatókhoz szükséges pénzt…
– Hiába játszottunk sokat, öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy támogatáshoz jussunk, annak ellenére, hogy nem voltunk kezdő színészek, hanem több évtizedes tapasztalattal rendelkeztünk, és már a kőszínházi létünkben is voltak díjazott és elismert előadásaink.
Megtörtént, hogy készültünk egy bemutatóra, de mivel nem volt elég pénzünk kifizetni a színészeket, beültem az autóba, és elmentem Székelyföldre gyerekműsorral pénzt szerezni, ami igazából minimális bevétel volt, ezért hozzá kellett még adjam a színházi fizetésem is. Így sikerült összehoznunk a bemutatót. Aztán férjem, Varga Vilmos hamarabb ment nyugdíjba, így egy ideig abból pótoltuk a kiadásokat. Édesanyám, aki Németországban élt, szintén támogatott időnként. Leghamarabb az első Orbán-kormány alatt tudtunk pályázni előadásokra, addig nem kaptunk senkitől semmit.
– A román állam támogatja-e a Kiss Stúdiót?
– Valamikor próbáltam pályázni a bukaresti etnikumközi hivatalhoz, amire azt mondták, hogy majd szólnak, hogy mi lesz, de azóta sem válaszoltak.
– Kutakodva az eddigi repertoárotokban megszámoltam, hogy férjeddel és alkalmi munkatársakkal legalább ötven szerzőt (költőt, írót) mutattatok be előadásokon az évek során. Ez titáni irodalomnépszerűsítő munka.
– Egy helyi tanárnővel, Molnár Judittal Olvassunk együtt címmel felolvasóesteket tartottunk diák résztvevőkkel öt éven át. Aztán 2009 táján indítottuk el az Irodalmi estek sorozatot, amely keretében rengeteg megemlékező előadást tartottunk. Csak Ady verseiből hét műsort készítettünk különböző témaköröket érintve.
A Partiumi Színházi Gyűjtemény
– A Kiss Stúdió legújabb bravúros teljesítménye a színészmúzeum létrehozása.
– Azért alapítottuk meg ezt a Partiumi Színházi Gyűjteményt, hogy maradjon valami emlék is utánunk, mert ugye a magyarországi színészekről az archívumokban rengeteg minden van, nálunk viszont szinte semmi. Még a kilencvenes évek utáni időszakról is kevés az anyag, de kilencven előttről a nagyon jó előadásaink emlékei is tulajdonképpen eltűntek.
A múzeum hivatalos megnyitója 2021. november végén volt, azóta szerveztünk ott három adventi műsort. Az egyik iskola igazgatónője annyira fellelkesedett, hogy januárban elhozott egy egész osztályt. A tárlatvezetésen Meleg Vilmos mondott pár verset a színházról, majd Tavaszi Hajnal múzeumi főmunkatárs mesélt a kiállított jelmezekről, meghallgattunk különböző archív felvételeket, néztünk régi filmeket előadásokból. Nagyon szerették a fiatalok, így tervben van további múzeumpedagógiai látogatásokat szervezni.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)
Hogyan ismerszik meg egy alternatív rockegyüttes? Hogyan változott meg az underground szcéna a 80-as, 90-es évek óta? Milyen lehetőségei voltak egy alternatív rockbandának annak idején? Milyen minőségű dalszövegek kerülnek ki a mai fiatal zenekarok kezei közül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel a már több mint negyven éve működő Pál Utcai Fiúk együttes frontemberének, Leskovics Gábornak.
„Továbbra is megyek az intuitív partizánság útján, most is új lemezen dolgozom, és a nosztalgiavonattal óvatosan bánok, nehogy a kerekei alá kerüljek” – meséli Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street Seven frontembere. Mi történik ma Magyarországon a kultúrában, és milyen volt a 90-es években zenélni? Az énekessel a dalszövegírásról, a jelenben való létezésről és a zenei műfajok kérdéseiről is beszélgettünk.
Az irodalomelméleti vonatkozásokat nem tisztem megítélni, nem is értek hozzá, szóval azt a kérdést, hogyan lehet a posztmodern után hagyományos regényt írni, meghagyom másoknak. Inkább a késő modernitás társadalmi változásai érdekelnek, a civil mesterségem is ehhez köt: szociológiát végeztem. A kötetet megelőző munka leginkább annak végiggondolását jelentette, hogy ha a társadalmi valóság legfontosabb elemeit – mint a közös idő- és térérzet – elkezdjük kiütni, mint a cölöpöket a falu lakói alól, hogyan fognak reagálni.
„Úgy hiszem, hogy az alkotónak igazából az tesz jót, ha az intuícióira hallgat. Semmi másunk nincs. Ennek a mentén tudunk építkezni” – meséli Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. Az énekes folyamatos létértelmezésben él, ezt pedig a dalszövegei is rendre visszaigazolják. Likó Marcellel az önazonosságról, az útkeresésről és a célokról is beszélgettünk.
„A semmiről nem lehet írni” – mondja Szekeres András, a Junkies zenekar frontembere. Az énekes fiatalkorában ismerkedett meg a zene világával, kisgyerekként hegedülni tanult, kamaszként pedig az országosan turnézó Onix együttes tagjaként figyelte a történéseket. Mára viszont a hosszú utat bejárt énekes legfontosabb célja, hogy boldog legyen. Szekeres Andrással a pályaindulásról, a lázadásról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.
Szerintem a veszteség univerzális, egyben az egyik legmeghatározóbb emberi tapasztalat. Az életnek természetes része a kisebb-nagyobb dolgok elmúlása: a tárgyak összetörnek, elkopnak, elvesznek, az élőlények meghalnak, a szokások megváltoznak, elfelejtik őket, és így tovább a végtelenségig. Aki képes szeretni vagy értékelni valamit, az nem kerülheti el, hogy veszteséget és gyászt éljen át. A mitológiai eseménysor talán szélsőségesnek tűnik, de az érzelem olyasmi, melyben valamilyen mértékben mindnyájan osztozunk.
A Sarló citerazenekar tavaly ünnepelte 50 éves jubileumát egy nagyszabású kultúrműsorral egybekötve. Repertoárjában a népzene mellett komolyzenei művek is megtalálhatók, nem hagyományos játéktechnikai megoldásokkal, mint például a Klapka- és a Radetzky-induló, vagy a magyar Himnusz. A zenekarnak jelenleg nyolc tagja van. Számos kitüntetésben részesültek, több alkalommal voltak a Tavaszi szél, illetve a Bíborpiros szép rózsa fődíjasai.
„Nincs túl nagy igény a versre…” – állítja Z. Németh István, a márciusban Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett felvidéki költő. S talán az idézett sornak köszönhető mindaz, ami a beszélgetésünk egyik alappillérévé vált: a versalkotás mint létélmény, illetve a fiatal pályakezdő írók, költők mentorálása is fontos szerepet játszik a szerzői életpálya kialakulásában. Z. Németh István már harmadikos korában megmutatta verseit tanítónőjének, ekkor pedig el is döntötte, költő lesz belőle. Azóta persze írt már prózaszövegeket, meséket, és a rejtvényszerkesztés sem áll távol tőle.
„Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz” – mondja Gál János, amikor a versírás mögött megbúvó szakmai képzettségről kérdezem. Ő maga is csupán 18 éves kora után, verstant tanulva és különféle műhelyeket látogatva kezdte el érezni, hogy végre megérkezett a felkészülési folyamat startvonalára.