

– Van egy művészeti programod, melynek Egy csipetnyi Erdély a neve. Ennek keretében készült film, könyv, s előadásokat is tartottál.
– A 2004-es népszavazás indította el bennem az elképzelést. Akkoriban nagyon sokat sértegettek Magyarországon, sok fura helyzetnek voltam az elszenvedője. Ezért úgy döntöttem, hogy azzal állok „bosszút” rajtuk, hogy megmutatom nekik Erdélyt, ismerjék meg és lássák, hogy mire mondtak nemet, mit ér az, amiről könnyelműen és szégyenletesen lemondtak. Csoportokat vittem ki, végigjártuk Székelyföldet, és meséket, helyi legendákat mondtam, balladákat, verseket és népdalokat tanítottam nekik. Ezen utakból született később a szakdolgozatom, aminek pont az volt a lényege, hogy megfigyeljük a különböző csoportok fejlődését. Aztán ebből az anyagból készült a filmem is, amit a Duna TV mutatott be. A pandémia alatt még bővítettem az anyagon, és hat nagy egységben összeraktam egy több mint kétszáz oldalas könyvet, CD-melléklettel. Mivel a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jöhetett létre, főleg adományként kerülnek a példányok iskolákhoz, óvodákhoz, könyvtárakba. De a Líra és a Libri könyvkereskedések is átvesznek pár példányt. December elején, karácsony előtt jelenik meg. Már szervezzük a könyvbemutatókat, így Székelyföldre is mehetek remélhetőleg.
– A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként szintén erdélyi témát választottál?
– Természetesen. Három év alatt, három különböző szinten szeretném beavatni az erdélyi gyermekeket a klasszikus zene világába. A projektem címe: Tiszta forrásból. Interaktívan, a gyermekeket bevonva mutatom be a műfaj szépségeit. Mindig ugyanazokra a helyszínekre fogok visszamenni, hogy érzékelhessem, megfigyelhessem a fejlődést.
– Eszerint, bár megtaláltad a helyed a világ színpadain, Budapesten is énekelsz különböző színházakban, mégsem feledkezel meg a szülőföldedről.
– Azt szoktam mondani, hogy Székelyföld nekem hitet és gyökeret adott, Magyarország pedig szárnyakat, hogy megvalósíthassam álmaimat.
– Gyűjtést is szerveztél a nagygalambfalvi iskolának…
– Mikor megkaptam a Prima-díjamat a magyarországi tartózkodásom huszadik évfordulóján, úgy gondoltam, hogy a barátaimmal, a segítőimmel közösen szeretném megünnepelni azt. A siker nem csak az én egyéni érdemem, sok minden és sok jó ember kell ahhoz. Így több mint száz emberrel ünnepelhettem fent a Várban, meghívva azokat a barátaimat, tanáraimat, kollegáimat, akik mellettem álltak és segítettek az utamon. Az volt a kérésem, hogy ne hozzanak virágot vagy ajándékot, hanem az erre szánt összeget gyűjtsük össze egy dobozba, és azzal támogassuk szülőfalum iskoláját. Nagyon megható volt, hogy az emberek megértették ennek a fontosságát, és szépen adakoztak. Örülök, hogy legalább ilyenformán is visszaadhatok valamit a szülőföldemnek.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)
Hogyan ismerszik meg egy alternatív rockegyüttes? Hogyan változott meg az underground szcéna a 80-as, 90-es évek óta? Milyen lehetőségei voltak egy alternatív rockbandának annak idején? Milyen minőségű dalszövegek kerülnek ki a mai fiatal zenekarok kezei közül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel a már több mint negyven éve működő Pál Utcai Fiúk együttes frontemberének, Leskovics Gábornak.
„Továbbra is megyek az intuitív partizánság útján, most is új lemezen dolgozom, és a nosztalgiavonattal óvatosan bánok, nehogy a kerekei alá kerüljek” – meséli Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street Seven frontembere. Mi történik ma Magyarországon a kultúrában, és milyen volt a 90-es években zenélni? Az énekessel a dalszövegírásról, a jelenben való létezésről és a zenei műfajok kérdéseiről is beszélgettünk.
Az irodalomelméleti vonatkozásokat nem tisztem megítélni, nem is értek hozzá, szóval azt a kérdést, hogyan lehet a posztmodern után hagyományos regényt írni, meghagyom másoknak. Inkább a késő modernitás társadalmi változásai érdekelnek, a civil mesterségem is ehhez köt: szociológiát végeztem. A kötetet megelőző munka leginkább annak végiggondolását jelentette, hogy ha a társadalmi valóság legfontosabb elemeit – mint a közös idő- és térérzet – elkezdjük kiütni, mint a cölöpöket a falu lakói alól, hogyan fognak reagálni.
„Úgy hiszem, hogy az alkotónak igazából az tesz jót, ha az intuícióira hallgat. Semmi másunk nincs. Ennek a mentén tudunk építkezni” – meséli Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. Az énekes folyamatos létértelmezésben él, ezt pedig a dalszövegei is rendre visszaigazolják. Likó Marcellel az önazonosságról, az útkeresésről és a célokról is beszélgettünk.
„A semmiről nem lehet írni” – mondja Szekeres András, a Junkies zenekar frontembere. Az énekes fiatalkorában ismerkedett meg a zene világával, kisgyerekként hegedülni tanult, kamaszként pedig az országosan turnézó Onix együttes tagjaként figyelte a történéseket. Mára viszont a hosszú utat bejárt énekes legfontosabb célja, hogy boldog legyen. Szekeres Andrással a pályaindulásról, a lázadásról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.
Szerintem a veszteség univerzális, egyben az egyik legmeghatározóbb emberi tapasztalat. Az életnek természetes része a kisebb-nagyobb dolgok elmúlása: a tárgyak összetörnek, elkopnak, elvesznek, az élőlények meghalnak, a szokások megváltoznak, elfelejtik őket, és így tovább a végtelenségig. Aki képes szeretni vagy értékelni valamit, az nem kerülheti el, hogy veszteséget és gyászt éljen át. A mitológiai eseménysor talán szélsőségesnek tűnik, de az érzelem olyasmi, melyben valamilyen mértékben mindnyájan osztozunk.
A Sarló citerazenekar tavaly ünnepelte 50 éves jubileumát egy nagyszabású kultúrműsorral egybekötve. Repertoárjában a népzene mellett komolyzenei művek is megtalálhatók, nem hagyományos játéktechnikai megoldásokkal, mint például a Klapka- és a Radetzky-induló, vagy a magyar Himnusz. A zenekarnak jelenleg nyolc tagja van. Számos kitüntetésben részesültek, több alkalommal voltak a Tavaszi szél, illetve a Bíborpiros szép rózsa fődíjasai.
„Nincs túl nagy igény a versre…” – állítja Z. Németh István, a márciusban Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett felvidéki költő. S talán az idézett sornak köszönhető mindaz, ami a beszélgetésünk egyik alappillérévé vált: a versalkotás mint létélmény, illetve a fiatal pályakezdő írók, költők mentorálása is fontos szerepet játszik a szerzői életpálya kialakulásában. Z. Németh István már harmadikos korában megmutatta verseit tanítónőjének, ekkor pedig el is döntötte, költő lesz belőle. Azóta persze írt már prózaszövegeket, meséket, és a rejtvényszerkesztés sem áll távol tőle.
„Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz” – mondja Gál János, amikor a versírás mögött megbúvó szakmai képzettségről kérdezem. Ő maga is csupán 18 éves kora után, verstant tanulva és különféle műhelyeket látogatva kezdte el érezni, hogy végre megérkezett a felkészülési folyamat startvonalára.