A száraz bibliográfiai adatok elárulják, hogy Miloš Cnjanski Legenda című novellája először a zágrábi Savremenik (Kortárs) folyóiratban jelent meg (1919. XIV. 9. 414–422.), eredetileg Legenda a férfiról címmel (Legenda o muškom); majd Crnjanski Történetek a férfiról (Priče o muškom) című kötetében látott napvilágot nyomtatásban 1920-ban, Svetislav B. Cvijanović kiadásában Belgrádban – immár Legenda címen.
Ehhez nincs mit hozzátenni, s ebből elvenni sem. Ám ez nem akadályoz meg minket abban, hogy kicsit bepillantsunk a száraz adatok mögé. Nevezetesen, Crnjanski a Legendát először a Književni Jug (Irodalmi Dél) című folyóiratnak ajánlotta fel.[1]
Ivo Andrićnak, az Irodalmi Dél egyik szerkesztőjének 1918. december 29-én kelt levelében írja Crnjanski: „Amennyiben a Legendát közölni kívánja, belátása szerint bánjon az idézetekkel, valamint kérem, hogy a szerzetes tirádái előtt, minden helyen, ahol azt írom, hogy ordít és kiabál, javítsa át suttogásra, mert később jutott eszembe, hogy ő dühösen suttogott, de nem kiabált.” (Crnjanski mintha maga is résztvevője lett volna az Erzsébet-kori londoni jelenetnek…)
Következő levelében is, amely 1919. február 5-én kelt, Crnjanski ezt írja Andrićnak: „Ott van a Legenda – kérem, azonnal küldje vissza –, mert rendbe akarom hozni.” Ugyane levelében Crnjanski azt kéri, hogy az Új magyarok című írásába kerüljön be az adat, miszerint Ady Endre ugyanezen évben, 1919-ben meghalt. (Megérdemel Ady egy teljes szöveget, mondja Crnjanski, de hozzáteszi: nincs ideje.) Az Új magyarok című írása megjelent az Irodalmi Dél folyóiratban (1919. február 15., III. köt. 4. sz. 160–169.), ám az Ady Endre haláláról szóló kiegészítés nélkül. („Ő ma egy fáradt és beteg ember” – Crnjanski szövege szerint, azaz még él.[2])
Miért is szerepel itt most Ady a Legendához fűzött jelen szövegben? Csak mint illusztráció, példa, hogyan is működött akkor a posta.[3] Crnjanski február 5-én kelt levele nem érkezett meg időben a szerkesztőséghez!
A levelek útja a közvetítők, ismerősök, utasok által biztonságosabb volt… Egy ilyen levelet küldött Crnjanski két nappal előbb, 1919. február 3-án Branko Mašić, az Irodalmi Dél tulajdonosa és felelős szerkesztője részére. Abban a levélben is érinti a Legendát. Crnjanski kérése Mašićhoz így szól: „Kérem, hogy Andrić úr küldje vissza nekem a Legendát, mert átdolgoznám.” (Ez a levél Ivo Andrić hagyatékában megőrződött, tehát Mašić átadta azt Andrićnak.)
Ezen időszakban Crnjanski és az Irodalmi Dél kapcsolata felhőtlen: Crnjanski a folyóirat egyik legszorgalmasabb munkatársa, szövegei rendre megjelennek, és mindig van olyan kézirata is, amely még kiadásra vár!
Crnjanski 1919. július 1-jétől a folyóirat szerkesztője lett.
Az idill 1919 szeptemberéig tartott. Akkor ugyanis Branko Mašić egyik írásában, amely Momčilo Miloševićről szól, néhány kellemetlen mondat is szerepel Crnjanskiról. Az ifjú irodalmi nemzedéket illetően Mašić kiemeli Miloš Crnjanskit, Borivoje Jevtićet, valamint Momčilo Miloševićet. „Miloš Crnjanski mindenképpen a legszorgalmasabb és legtehetségesebb közöttük, de túlontúl tapasztalatlan ahhoz, hogy a jelenlegi lehangoló körülmények rossz hatását képes legyen elkerülni.
Az utóbbi időben különösen hirtelenkedő, befolyásolható és mértéktelenül hanyag lett, valamint olyan manírokat vesz fel, amelyek Laza Kostić frivol prózájához hasonlatosak.”[4]
Végül a szeptember hónap jelentette az Irodalmi Dél megszűnését. (Az a hatos szám, amely 1919 decemberében megjelent, már csak a lámpaoltás a mindenki által elhagyott helyiségben.) Ivo Andrić 1919. szeptember végén odahagyta Zágrábot, és átment Belgrádba. (Minden anyag, ami az Irodalmi Dél szerkesztőségében maradt, ebben a több számot tartalmazó kötetben jelent meg. Így Miloš Crnjanski még hátramaradt kézirata: A nagy nap (Veliki dan) című próza, valamint Az ifjúságnak (Omladini) című vers. Valószínűleg ebben a környezetben találta volna magát a Legenda is. Ám, amint említettük, ez a kézirat Legenda a férfiról címen a Kortárs folyóiratban jelent meg.
Gorana Raičević Agón és melankólia – Miloš Crnjanski élete és munkássága (Agon i melanholija – Život i delo Miloša Crnjanskog) címen nemrég napvilágot látott jelentős könyvében végigkísérhető a Legenda másik genezise. Nevezetesen, Miloš Crnjanski olvasmányélményei (Baudelaire olvasása) vezetnek el azokhoz az asszonyokhoz, akiket az irodalom gyakran marginalizál…
A fiatal és szép szerzetes menekül a testi szerelemtől, visszautasítja a gyönyörű és fiatal angol királynőt (aki felkínálkozik neki), viszont az öreg és csúf szajhával hál – merő szánalomból! Gorana Raičević szerint Crnjanski ilyen módon őrizte meg hőseinek krisztusi alakját… Azt állítja továbbá, hogy a Legenda nélkül nem lenne érthető Pavel Isaković alakja sem az Örökös vándorlás II. kötetében… A szerző ezen állításait Crnjanski szavaival erősíti meg: „Az, ami mondani akartam, ebben áll. A Legendában a szánalom a fontos. Az a fiatal ember ott, mint minden férfi, aki sikeres a nőknél, megsajnálja azt a csúf teremtést.” (Noha sokkal érdekesebbek Crnjanski mondatai Marko Ristićhez írt leveléből, abból a korszakból, amikor az Utak (Putevi) című avantgárd folyóiratot szerkesztették: „Senki, aki bármilyen mellékes ambíciókkal lép házasságra a sajnálaton és a tiszta szerelmen kívül, nem lehet az Utak munkatársa. Elvárom, legyen ez kiírva az első oldalon.”)
Gorana Raičević végigkísérte a Történetek a férfiról című kötet recepcióját is. Elmondja, hogy a korabeli kritikusok nem viseltettek jóindulattal Crnjanski iránt. (Mi több, valaki azt javasolta, miszerint „jobb bevárni valami értelmesebbet, tisztábbat, majd úgy értékelni Crnjanski ez irányú munkásságát”.) Kivételt jelent Milan Bogdanović, aki az Apoteózis (Apoteoza) mellett kiemeli a Legendát – amelyről azt állítja, hogy „apróbb egyenetlenségektől eltekintve a kötetnek ez az egyik legjobb és legerőteljesebb darabja.”[5]
A Crnjanski nyelvén olvasó közönség a Legendára majdnem egy teljes évig várt. A magyar olvasók immár száz évnél többet is vártak rá.
Ám az olvasóknak még adósak vagyunk azzal a néhány mondattal, amelyeket Crnjanski legelőször óhajtott kijavítani:
„A szerzetes csak állt a királynő ágya mellett, haragja fellángolt. Arca, mint a kigyúló gyertya, de a függönyök meglebbentek dühödt suttogásától…”
Vujicsics Marietta fordítása
[1] Az Irodalmi Dél (Književni Jug) Zágrábban jelent meg 1918 elejétől 1919 végéig. Főszerkesztője Niko Bartulović, tulajdonosa és felelős szerkesztője Branko Mašić volt. A szerkesztőség tagjai között Ivo Andrić és Vladimir Ćorović foglalt helyet. A második kötet megjelenésétől csatlakozott hozzájuk a szlovén Anton Novačan, majd a negyedik kötettől Vladimir Ćorović helyett a szerkesztőség tagja lett Miloš Crnjanski.
[2] Crnjanski mégis szentelt időt Ady Endrének. A folyóirat 7. számában, 1919. április 1-jén a 331–333. oldalon jelent meg Adyról írt nekrológja.
[3] Mellesleg, az új állam postája szó szerint elnyelte a Književni Jug Kalendárium 10.000 példányát.
[4] 1919. szeptember 1-jén, a negyedik kötet 4–5. kettős számában, Egy könyv alkalmából (Povodom jedne knjige) a 199–202. oldalon Branko Mašić ír Crnjanskiról. Kényelmes történelmi perspektívából szemlélve úgy tűnik, mintha Branko Mašić rossz vért hozott volna be a szerkesztőségbe. Természetesen nem ez volt az első csapás, amelyet a saját szerkesztőségére mért!
[5] Az idézetek Gorana Raičević Agón és melankólia – Miloš Crnjanski élete és munkássága (Agon i melankolija, Život i delo Miloša Crnjanskog, Novi Sad, 2021) című munkájából valók. Ismét betekintve a szerző könyvébe, ezt az idézetet találjuk Crnjanskitól: „Az én erotizmusomban benne van az a szerelem a nő iránt, ami nemcsak erotikus, hanem gyötrelmes is.”
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. októberi számában)
