Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
– Dini, gyere, olyan jó itt a vízben – mondom, bátorítóan mosolygok, kinyújtom felé a kezem. Ő rácsap, a hirtelen fájdalomtól összeszorítom a szemem, de a karom még mindig felé integet.
– Dini, először úszunk, aztán játszunk egy kicsit, mit szólsz?
Hevesen rázza a fejét. Ritkán beszél. Jelelve mutatja, hogy játsszunk.
Közelebb megyek, ujjaimról a vízcseppek egymás után a térdére hullanak. Előrehajol, karja éppen beleér a medencébe, s kezével a fodrozódó víztükörre csap.
– Na, szépen vagyunk – gondolom, de elfogadom a kihívást. Akkorát fröccsentek felé, hogy a hasát teljesen beterítem. Prüszköl egyet, kacag, nyújtja a karját, hatalmasat csobban a gyerektest.
– Ügyes vagy, Dini, most ússzunk. Vegyél egy nagy levegőt, tedd az arcod a vízbe, fújd a levegőt, így.
Mutatom neki, bugyborékolok, ahogy régen a szívószállal fújtam habosra a kakaót.
Nevet, de nem csinálja.
Újra bugyborékolok.
Semmi.
– Dini, gyere, akkor csak lubickolunk, jó?
Bólogat, először megölel, majd megragadja a felkarom, a póló ujját húzza, szorongatja a kezével. Megreccsen a textil a varrásnál. Enged a cérna, nő a biztonságérzet. A tanárlét beáldozható öltései.
Lépegetek hátra a medencében, Dini vigyorog, olykor csap egyet-kettőt a lábával, ő lubickol, én merülök.
A tizenöt méter széles medencében három hosszt tizenöt perc alatt teszünk meg. Ketten. A póló ujja már vállból foszlik, de nem bánom, van otthon másik úszós trikó. A lényeg a három hossz és a mosoly.
Ügyesen úszott ma, de egyedül még nem érzi magát biztonságban a vízben – ezt írom ebéd után Dini üzenőjébe.
Csütörtök. Az öltöző hideg kövén ül, rángatja a cipőjét, de túl szorosra van húzva a fűző, nem enged. Leguggolok, a körmömmel szétválasztom a gondosan megfeszített anyai csomót, a bakancs lazul a lábon, Dini beteszi a pad alá. Ahogy tanultuk.
Egymás mellett lépkedünk a medence irányába, marokra fogja a kisujjam. Cimbik vagyunk, ez ígéretes.
A baglyos póló ugyanúgy tapad rám, mint a zsiráfos, de talán bírja majd a gyűrődést.
– Dini, gyere, csobbanj! – kiáltom, de a cimbiségünket felülírja néhány színes szivacslabda. Nagy nehezen szerzek egyet, megmerítem a medencében, és óvatosan megdobom vele Dinit.
Placcsan a víz a mellkasán, felnéz. Végre rám figyel. Összehúzza a szemöldökét, revansra emeli a karját, tenyerében golyónyira zsugorodik a szivacs. Először eldobja a labdát, majd utánaugrik.
Figyelem, ahogy a feje ismét a víz fölé kerül, prüszköl, akár egy kiscsikó a hajnali harmattól.
– Dini, ússzunk! – Közelebb lépek hozzá, hogy elérje a karomat, közben a kezemmel mutatom az úszás jelét. – Bugyborékoljunk, jó? – és már fújom is a levegőt a vízbe.
Azt hiszi, megint viccelek, csapkod örömében. Aztán egyszer csak ő is bugyborékolni kezd.
Lassan elindulok hátrafelé, Dini rászorít a pólóra és rendíthetetlenül lábtempózik.
Talán a baglyos póló varrása erősebb, az ujjak ma a helyükön maradnak. Három hossz, tizennégy perc.
Élvezte ma az úszásórát, ügyesen gyakorolta a levegővételt – ezt írom ebéd után Dini üzenőjébe.
Szerda, mert csütörtöktől renoválják az uszodát.
Annácskát kísérem a mosdóba, Dini már a vízben van, mire a medencéhez érek. Integet, hogy menjek én is. Gyorsan bemászom a lépcsőn, alámerülök, hogy tapadjon a póló.
Dini a kezemet rángatja, mutatja, hogy figyeljek. Figyelek.
Emelkedik a mellkasa, becsukja a szemét, a vízbe nyomja az arcát, fújja a levegőt. Bugyborékol. Aztán megragadja az egyik csuklómat, a másik kezével mutogat, hogy menjek hátrébb. A karja kiegyenesedik, a teste olyan könnyedén lebeg a vízen, mintha falevél lenne.
Csapkod a lábával, bugyborékol, az ujjai már csak az ujjaimat érintik lágyan.
Önállóan úszott – ezt írom ebéd után Dini üzenőjébe.
