Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.
Vele szemben a lévárti konyhaszekrény, mellette az alig kilenc éve lecserélt tornaljai. Valaki azt hinné, hogy gyűjtögetők vagyunk, csak a hasonszőrűek tudják, mennyire nehéz megválni egy-egy tárgytól, amely valaha életünk része volt, gyermekkorunkat idézi. A miénk, hozzánk tartozik, és nagy valószínűséggel szétesne, ha megmozdítanánk. De ugyan miért is mozdítanánk meg? Épp elég teher elviselni, hogy régi gazdáik a csillagok közül néznek ránk.
– Majd becentizem – mondta a nővérem tűnődve, évekkel ezelőtt. Ezzel végérvényesen el lett döntve, inkább télvíz idején is kint parkoltatja a kocsiját, de a konyhaszekrények maradnak.
A százéves konyhaszekrény felső, üvegberakásos ajtaja mögött két polc húzódik, rajtuk cukros pléhdobozban édesapám csavarjai. Buszsofőr volt, sötétszürke szolgálati kabátját – ez még a régi egyenruhája volt – gyerekként alig bírtam megtartani.
– Pistu! Muszáj neked minden csavart felszedni az utcán? Alig győzöm bevarrni a zsebed! – vonta kérdőre néhanapján édesanyám. Apu csak nevetett, azzal a csengő, mély hangú nevetésén, amit annyira szerettem.
– Időd is van, tűd is, cérnád is. Nézd csak, ilyen anyát ritkán találni, alig van kikopva a menete – tartott a fény felé egy anyacsavart.
Nézték. Én meg őket. 1978 előtt lehetett, mert még működött a lévárti iskola, csak később kezdték Harkácsra fuvarozni a gyerekeket. És nyár. Nyaranta, iskolaszünet lévén, apunak reggelit vittünk. Nem jött haza, nem mászta meg a kőlépcsőt, a hatalmas, lapos kövekből kirakott templomdombra vezető utat, mert ugye: „Alig érek haza, fordulhatok is...”, nagy becsben tartott buszában reggelizett, a gömbölyű tetejűben. Én addig a kormánykereket tekergettem, s ahogy illett, brüngtem is hozzá. A képzeletbeli kanyarnál másképp: „Aaaáááá”.
Szerettem a buszt, miatta voltam annyira kapós a dereski óvodában.
– Szépen ministrálsz Robikám, pap is lehetne belőled – mondta a kedves emlékű Mics Imre plébános úr Viczén Robi ovodista társamnak.
– Nem lehet, tisztelendő úr. Akkor hogy veszem el Eszát? Pistu bácsi azt ígérte, vele adja a buszt is.
Édesapám víg kedélyű ember volt, folyton tréfálkozott kicsikkel-nagyokkal. A nagyanyám konyhaszekrénye melletti szögön máig ott lóg sofőrsapkája, az már a kék egyenruhás korszakából való. Néha lepókhálózzuk, aztán visszatesszük, hiszen ott van a helye. Addig legalább is, amíg mi élünk. Sokszor láttam matatni a zöld konyhaszekrényben. Néha megkérdeztem, mit keres.
– Csak pakolgatok – felelte felhős szemmel.
Most értem meg igazán. Emlékezett, ahogy mi is emlékezünk, ragaszkodunk. Szekrényhez, házhoz, földhöz, nagyapám katonaládájához, amely százévesnél is öregebb lehet, mert az első háborúban megjárta vele az olasz és, elmondások szerint, az orosz frontot is. Nagyanyám gombos dobozához, a lepattogzott festékű, helyenként rozsdafoltos, négyszögletű cukros dobozhoz, benne nadrágcsatok, férfigombok és egynéhány ágyhajra való cérnagomb lapul.
Időtlen tárgyak. Valaha azokat szolgálták, akik már csak emlékeinkben élnek. Ránk hagyták, s mi féltve őrizzük a múlt darabkáit. Másképp nem lehet, vagyis lehet, csak nem érdemes élni. A tekenőt még nem is említettem, a zsíros bödönöket, a disznóölésnél használt nagy fazekat a pince mélyén.
Kevesebbek lennénk nélkülük.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. márciusi számában)
