

Imprudentia hominis (Az ember tudatlansága)
Óvatlan lépést tenni ne vágyj, ó, gyermek, hisz
jól tudod, atyád óvó tekintetét mellőzvén cselekszel.
Keresd az erényt, bölcsességben lakozik az,
s jótét helyébe jót várni ne félj.
Néked adatott minden, s lám, mit teszel véle,
küzd a jó, s a gonosz felülkerekedék,
késő éji ordasok, szikrázó holdfényben
meszelt falon csorgadozó vér.
Vándor gondolat
Mi dolgod e világon, ember?
Szót, mit papírra vetsz s kimondsz,
mondd, honnan vevéd?
Égi fuvallat az, lágy szellő, mi arcod
simítja nyári hőségben?
Netán mennyei sugallat, minek hallatán
kezed hűen lát munkához?
Vagy lehet, nem más az, mint önmagad
egy része, mely mint szilánkokra tört tükör
csillan fel a vörösen a hajnali napfényben?
Álmok fellegén
Ülök s gondolkodom, mondá
lágy hang, tehát vagyok.
Ősi bölcsesség, miből venni ma
bárki csak elvétve kíván.
Bonyolult e labirintus, bár
enyém, benne mégis elveszék.
Kóborlok egyre, s keresem, mi bánt.
Világban van az, vagy bennem netán?
Járkálok, s látom a létnek minden búját-baját,
s csontomig ivódik e súlyos kátrány,
mi utamon mind rám ragad.
Ám szívem még ver, s mily tisztán dobog!
Nem szívja magába a szürke dohot…
Elmém szikrázik, s mentené, mi menthető,
vigyázz, ember, mert szétzúz a Teremtő!
Súgja egy hang, fáradozni minek?
Elmossa azt a víz, mit te mentenél.
Minden erőmmel kiáltom, nem, az nem lehet,
táplálni kell a tüzet, hogy mindörökkön égjen!
Álmomból felébredék, s arcom simogatja a kikelet.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)
Ki gondolná, hogy különös dolgok bárkivel és bármikor megtörténhetnek? Illetőleg: ki gondolná, hogy különös dolgok nem történhetnek meg bárkivel és bármikor? M. Nyirő Mária A varázsmag szövetsége című meseregényének főhőse ez utóbbi kérdés hallatán bizonyára egyetértően bólogatott volna egészen addig a napig, amikor egy különös pillanatban megnyílt egy varázsajtó, és… Na de ne fussunk ennyire előre!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
A teljesség igénye nélkül tekintsük át az e területeken alkotott főbb műveit. A magyar irodalom tárgyköréből mindenekelőtt három irodalomtörténeti kötete emelkedik ki, amelyek közös alcíme: A magyar irodalmi avantgarde I–III. (1969–1971), s bennük Bori Imre az impresszionizmus, a szecesszió, a szimbolizmus, a dadaizmus, a futurizmus és az expresszionizmus problematikáját tárgyalja.
Ez a könyv lényegében a Libatoll és történelem (Put u juče) folytatása. Minden, amit abban a kötetben észleltem, ebben is jelen van. A kisember története, a túlélésért folyó harc, a kisembert felőrlő történelem, a szavak eredeti jelentésének keresése, a részletek iránti érzékenység, Várady Tibor kitérői (a gyerekkorba vezető út és Amerikával való összehasonlítása) és persze Várady ragyogó iróniája… Minden szöveg kezdete mintegy a dokumentum fölelevenítése.