Aki rendszeresen követi Szabadka közéleti eseményeit, az nyilván észrevette, hogy időről időre olyan ügyek borzolják a város közvéleményét, amelyek Szabadka építészeti örökségét érintik. Az utóbbi néhány évben például arról szóltak a hírek, hogy az egyik műemlékvédelem alatt álló utcában régi épületeket bontanak le, Szabadka egyik legnevesebb írójának szobrát megrongálták, vagy éppen egy olyan részletes szabályozási tervet bocsátottak közvitára, amely lehetővé tette volna tömbházak építését a történelmi belvárosban. Ilyen ügyek pedig nemcsak az utóbbi években, hanem évtizedekre visszamenően is rendszeresen előbukkannak Kosztolányi szülővárosában, miközben régi, a város képét meghatározó épületek, műemlékek, emlékművek, szobrok tűnnek el a közterületekről. Lovas Ildikó legújabb, A város lelke, avagy identitásjelek (Szabadka-tárcák) című kötete, amely a Magyar Szó Lapkiadó Kft. gondozásában jelent meg, pont ezeket az eseteket gyűjti egy csokorba.
A könyv a szerzőnek a Magyar Szóban megjelent tárcáit tartalmazza, húsz rövid fejezetbe rendezve. Ezen írások Szabadka jellegzetes épületeit, épületegyütteseit, a városképet leginkább meghatározó műemlékeit, vagyis – a szerző szavaival élve – Szabadka „identitásjeleit” vizsgálják. Ismertetik történetüket, identitásképző szerepüket, azt, hogy mit jelentenek a szabadkaiak számára, és hogy milyen mostohán bánt velük az utókor. A könyvből egyebek között a város olyan értékeinek a sorsa tárul az olvasók elé, mint például a Jadran épülete, Ana Bešlić két köztéri szobra vagy éppen a Radić fivérek utcája, annak jellegzetes sárga kockaköveivel. A szerző a szakirodalomra, a korabeli sajtóra támaszkodva, de saját szubjektív nézőpontjából, sok évtizedes tapasztalatait, ismereteit, olykor személyes emlékeit felidézve ír az észak-bácskai város főbb nevezetességeiről.
A könyv műfaját nehéz meghatározni. Bár forrásokban gazdag, és számos kevésbé ismert információt közöl Szabadka múltjával kapcsolatban, a kötet nem várostörténet. A szerző saját meglátásait írja le, felelevenítve régi emlékeit, élményeit, érzéseit, mégsem beszélhetünk visszaemlékezésről vagy emlékiratról. Ahogy azt a bevezetőben olvashatjuk: „Ez a könyv nem helytörténeti munka, hanem szépirodalmi jellegű kalandozás”. E meghatározással pedig olyan olvasmányos mű született, amely a Szabadka helytörténetét kutató olvasóknak és a szépirodalmi művek szerelmeseinek érdeklődését egyaránt felkeltheti.
A szerző pedig azért szeretne a lehető legszélesebb olvasóréteghez szólni, mert fel akarja hívni a figyelmet: a Szabadka lelkét képező értékeket lassan elveszítjük, vagy már el is veszítettük! Lovas Ildikó szabadkai születésű polgárként feszeget olyan kérdéseket, amelyeket a város lakosainak többsége már feltett magában, de így könyv formájában ritkán olvashatott.
Miért szüntette meg a szabadkai villamost az akkori városvezetőség? Miért hagyják tönkremenni a Jadran épületét? Hogyan tűnhet el egy szobor nyomtalanul a város közteréről, úgy, hogy azt senki sem vette észre? Szabadka legmeghatározóbb, a város identitását képező épületeit miért veszik körbe lacikonyhák és nyilvános illemhelyek? – csak néhány azon kérdések közül, amelyek a könyv lapjain felvetődnek.
E kérdések boncolgatása közben pedig az olvasó Szabadka múltjának néhány fontosabb mozzanatával is megismerkedhet, mint például a helyi vasúti közlekedés kezdeteivel, Bíró Károly lemondásának körülményeivel vagy a város két legnevezetesebb írójának, Kosztolányi Dezsőnek és Csáth Gézának Szabadkáról vallott nézeteivel. Itt tegyük hozzá, hogy a könyv a nemzeti összetartozás évében, a trianoni békeszerződés aláírásának 100. évfordulója alkalmából jelent meg. Bár magáról a trianoni békeszerződésről nem sok szó esik a könyvben, mégis kiválóan szemlélteti a trianoni döntés által sújtott város sorsát. Ahogy gyűlnek az elolvasott lapok, úgy kapunk egyre átfogóbb képet arról, milyen nyomokat is hagyott az elmúlt száz év Szabadkán.
Fontos kiemelni, hogy a kötetben tárgyalt témák túlnyomó többsége ma is aktuális, megoldásra váró probléma. A szabadkai villamos már 1974-ben megszűnt, a Törley-házat lebontották, az ismertetett szabadkai értékek java azonban, ha siralmas állapotban, romosan, düledezve is, de egyelőre még mindig áll, és megmentésre vár. Ezért fontos egy kötettel is felhívni rájuk a figyelmet. Sőt, a tizenhatodik fejezet részletes tájékoztatást ad Bíró Károly leendő szobráról, amelyet valószínűleg az idén állítanak fel a város központjában, ami még időszerűbbé teszi e kiadványt.
Dicséretes, hogy a kiadó színes, gazdagon illusztrált könyv formájában adta ki a kéziratot. Így például a századforduló Szabadkáját, a villamost, a város egykor nyüzsgő Korzóját nemcsak a szöveg eleveníti meg az olvasó számára, hanem régi képeslapok, archív fotók is szemléltetik. Külön ki kell emelni Siniša Kopunović és Tomislav Dedović szemkápráztató fotóit, amelyeket a város központjában készítettek.
Összességében elmondható, hogy e kötetet haszonnal forgathatja mindenki, aki érdeklődik történeti örökségünk iránt, és szívén viseli azon műemlékek sorsát, amelyeket őseink hagytak ránk. A húsz fejezet mindegyike Szabadkáról szól, de a könyv nemcsak a szabadkaiaknak íródott, hanem mindenkinek, aki legalább egyszer megcsodálta Szabadka szecessziós épületeit, és eredeti formájukban szeretné őket legalább még egyszer viszontlátni.
Lovas Ildikó: A város lelke, avagy identitásjelek (Szabadka-tárcák). Magyar Szó Lapkiadó Kft., Újvidék, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. április 17-i számában)
