A Litera minden hónapban „megválasztja” a hónap szerzőjét. Havonta egy író, költő áll a figyelem a fókuszában, aki több műfajban is megmutatja magát, készül vele interjú, közöljük friss műveit, megkérdezzük más művészeti területek alkotásairól is. 2020 februárjában a hónap szerzője Fekete Vince a Literán.
– A Vargaváros olyan gazdagságú néprajzi anyagot görget, gyúr és alakít, amelynek hordereje alig leírható. De az olvasó ne egy kalotaszegi hímzésrevüre gondoljon. Úgy látom, Erdély mítosza, történelme és jelenvalósága egyszerre ajándék és teher. Hogyan oszlik el benned ez az ambivalencia és mik a jellegzetességei?
– Ennek nagyon örülök, hogy ezt mondod. Ezt a hatalmas gazdagságú néprajzi anyagot, amit, ahogy mondod, a kötet görget, én a valamikori faluból, a szülőfalumból, a gyermekkoromból hozom. A mai falu, persze, már teljesen másmilyen. Az autentikus keveredik a giccsel, a valódi a művivel, és az Isten se tudja megmondani már, hogy melyik mi. De nem is nagyon érdekel senkit. A mulatós vagy diszkózene szirupja a legigazibb magyar népdallal vegyül, a Bugyi testvérek valamelyik halhatatlan műremeke a legautentikusabb, legtisztább forrásból eredő énekkel. Erdély mítosza, történelme és jelenvalósága pedig sajnos valóban egy időben teher és ajándék. Hol az egyik, hol a másik. Hol ezen van a hangsúly, hol pedig azon. Mikor melyik felé tolódik el. Ezzel nekem, nekünk pedig együtt kell élni. Valahogyan tudni is kellene kezelni. A dicső múltban élni lehet, de ennek csak annyi a hatása, mint a szilva-, akár köményes pálinkának a hőzöngő itteni atyafiak tudatára. Ideig-óráig kellemes eufória, jótékony ködfátyol. Aztán egyszeriben eloszlik minden. És jön a kellemetlen másnaposság, a fájdalom és a mardosó lelkiismeret. A hivatalosságok és a jelen eseményei azonban segítenek, hogy a delejes ábrándozásból, a vitézkötéses álmodozásból mindig a valóra nyíljon a szem.
– A folklór úgy is központi eleme a könyvnek, hogy az aktuális, az 1989 utáni, vagyis a bezártságból, az elszigeteltségből felszabadult Erdély átalakulásait mutatja, a hagyományt szétfeszítő úrhatnámságot csakúgy, mint a magyarországiak iránta érzett silány nosztalgiáját…
– Sokszor tapasztalom jártamban-keltemben mindkettőnek az enyhébb és a súlyosabb megnyilvánulásait, változatait is. Erdély nem árvalányhajas, népdalos-szólásmondásos-közmondásos, spirituális hely, ahová időnként eljövünk társasbuszokkal, felvirágozott vonatokkal, és megsiratjuk jól közösen egymást, miután letudtuk a székely himnusz első szakaszát néhány pohár köményes pálinka legördítése után. A mai falusi ember nem népdalokat énekelgetve, közmondásokat, szólásmondásokat recitálva keveri a moslékot a disznóknak, és nem is székely harisnyában, fehér ingben, mellényben, ünnepesre kirittyentve. Disznót azért tart, persze, még helyenként lovakat is, tehenet is. Mert ha nem, nem él meg. De a moslékkészítés után rohan rögtön be a tévé elé, mert kezdődik a mindennapi szeriálja, a 357 részes dél-amerikai vagy török filmsorozat következő darabja. Román felirattal.
– Sokszor az az érzésem támadt, hogy Erdély időnként akárha a senki földje határára sodródna. Országos, politikai értelemben, sőt kulturálisan sem tartozik már sehová. Egyfajta hazátlan hang is végigrezeg a könyvön…
– Magyarán: sehol nincs hazája az embernek. Ez nagyon súlyosan hangzik, és ez az érzés igen sokszor nagyon erős bennem. (Nem csak bennem.) És ilyenkor kitalálsz jobb híján magadnak egy hazát. Tudom, ez patetikus; nem baj. Kitalálsz egy hazát, mondjuk, a nyelvben, és benépesíted, és akkor van valamid. Van helyed valahol. Nyelvhaza? Egy mára már vargátlanított vargavárosban? Mert ebben a vargavárosban, az enyémben, ebben a könyvben, még élnek az egykori vargák. De ugyanúgy ezt a várost is sikerült vargátlanítani, céhmester-mentesíteni az elmúlt hetven évben, mint teszem azt Magyarországon a falusi parasztságot földteleníteni. És ezáltal halálra ítélni, meg is semmisíteni őket.
– Az első és az utolsó lapok közvetlenül az időre reflektálnak, sajátos keretet adnak a könyvnek. A kompozíció így lett teljes. De mi a története?
– Az első és az utolsó vers, a kötetnyitó és a kötetzáró dőlt betűs költemény, mindkettő az időre reflektál. De ugyanilyen kiemelten fontos szerepe van a kötet centrumában, pont a közepén elhelyezett, szintén dőlt betűs Drón című versnek is. A könyv az időben szól az Időről, a változásban a változásról úgy, hogy átfog legalább száz esztendőt, de visszaugrik néhány vers vagy versbetét erejéig még korábbra is. Lírai művek az Időről, és csak azon belül a helyről, ahol élek – nyilván belülről, közülük. Az események, az emlékek, a gondolatok, a történetek, a reflexiók, amiket rögzítenek a versek, mind arra emlékeztetnek, hogy az időben élünk, és hogy ilyen az én kapcsolatom az idővel és ezzel a vidékkel. Azt a világot tárja a kötet az olvasó elé, amelyből én ezt a világot értelmezem. Meditatív dolgok, elgondolkodni az életedről, tudni, nyilván, hogy a halál lesz a vége, de amint ez papírra kerül, ritmusa lesz, belső mértéke. Mert mindig csak az idővel futsz szembe, ami a te múló életed is egyben. A ritmus, a refrén is, ami látszólag ugyan ellenáll az idő múlásának, és haladékot ad(hat) a vers(ek) kifejlete során, mind az időre emlékeztet. Koncentrikus körök keletkeznek a figyelem egy-egy „csobbanásától”, egy-egy ilyen, az idő tavába bedobott kőtől, ismétlődő, körbefutó köröcskék, fokozatosan elhalkuló-felerősödő ismétlődések, variációk, amelyek megint mind átmeneti haladékok csupán az időben, mert a konklúzió mindig ugyanaz. Visszatérni ahhoz a vonalhoz, sávhoz, ahol a külső a belsővel találkozik, az én és a valóság közötti homályos területre. Van, amikor egyikhez, van, amikor a másikhoz közelebb. Oda, ahol a költői én a világgal érintkezik. Erről a közelebbről-távolabbról más-másképpen látszanak a dolgok. Furcsábbak, elmosódottabbak vagy talán tárgyilagosabbak. Az idő múlása, az énkeresés, az emlékezet – ezekben a képzelet szinte kimeríthetetlen.”
A teljes interjú és Fekete Vince írásai a Litera.hu-n olvasható.
