2020. július 10., 11:25
Férfisors, bajtársiasság, hősiesség, erkölcsi dilemmák. Mi történik egy katonával a fronton? Ideák és a valóság, bátorság és gyávaság, parancs és hit. Emberi történetek a magyar történelem legszomorúbb fejezetéből, a 2. magyar hadseregről, a Don-kanyarról és Budapest ostromáról tizenhat novellában. Kötter Tamással a Férfiak fegyverben – Frontnovellák a II. világháborúból című új könyvéről Kovács Zsófia beszélgetett a Hajónapló oldalán.
– Ha a hősökről beszélünk, mindenkinek mást jelent, máshogy határozná meg – háborús hősök, irodalmi hősök, a sportolókat is gyakran nevezzük hősöknek, nem is beszélve napjaink hétköznapi hőseiről – az ön szemében kik a hősök?
– Soha nem hittem az úgynevezett hétköznapi hősökben. Az, hogy valaki teljesíti a kötelességét, elvégzi a munkáját, még nem elég ok arra, hogy hősnek nevezzük. Bár manapság, a korlátlan jogok és nulla kötelesség idején, könnyen lehet, hogy még így is hőssé lehet válni. De, alapesetben a hőshöz, a hőssé váláshoz mindenképp hozzátartozik egy extrém helyzet és a félelem. A saját megfogalmazásom szerint a hős az, aki le tudja győzni a félelmét egy extrém helyzetben.
– Amikor ennek a könyvnek a gondolata megfogalmazódott, próbálta magában ezt előtte meghatározni?
– A katonaságnál az egyik parancsnokom a szakdolgozatát a hősiességről írta. Vele jártuk körbe ezt a kérdéskört: ki is a hős? Így alakult ki az előbb említett megfogalmazás, azzal a kiegészítéssel: hős az, aki le tudja győzni extrém helyzetben a félelmét és másoknak is példát tud ebben mutatni. Egy harci helyzetben minden ember fél – ez normális –, de ha legyőzi és az embereit tudja vezetni, hitet tud adni nekik, akkor beszélhetünk hősről, „mert meghalni nem elég”. De ebben a könyvben nem csak hősökről van szó. Él egy kép a fejünkben arról, hogyan kellene viselkednie egy férfinak harci körülmények között, főleg olyan férfinak, aki emberéletekért felel – a tisztekről, tiszthelyettesekről beszélünk –; az író azzal tud játszani, hogy ennek a kívánalomnak, ideának a szereplői eleget tudnak tenni vagy nem, ha nem, miért nem, és hogyan dolgozzák fel kudarcot.
– A könyv megírásában, a történetek kialakításában segített a katonai szolgálat?
– Segített, főleg a harctéri mozgások leírásában. Segítségemre volt még a volt szakaszparancsnokom. De sokat segítettek a memoárok, korabeli naplók is. Meg kell jegyeznem, hogy többségüket nagyon jó tollú emberek írták. Megdöbbentő, hogy egy katonatiszt vagy akár egy tizennégy éves gyerek milyen stílusban tudott fogalmazni. Szép tájleírásaik voltak, nagyon szemléletesen adták vissza az összecsapás feszültségét, eseményét. Abban a korban az edukáció még nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy egy ember önmagát megfelelőképpen ki tudja fejezni.
– Az eredeti elképzeléséhez képest mennyit változtak a történetek a memoárok olvasása után?
– Minden történetnek van egy gyújtópontja, egy rövid momentum, egy gondolat, egy mondat, és a köré építettem egy teljesen fiktív történetet. A holtak serege című novellában valóban létezett a megőrült katona, aki a halottakból rakott mellvédnél teljesített szolgálatot, és nem volt hajlandó még parancsra sem elhagyni az állását.
– Mennyi kutatómunkát végzett? Mert attól, hogy fiktív emberi történetekről beszélünk, mellette részletes és hiteles leírást olvashatunk a fegyverekről, harcokról.
– Próbáltam hiteles lenni és nem túladagolni. Bár néhány kommentelőtől megkaptam, hogy minek kell beleírni, hogy 152 mm-es az ágyú? Szerintem azért, mert hozzátartozik, és a sztorik hangulatát is meg kell teremteni, próbáltam filmszerűen leírni ezeket az eseményeket. A könyv olvasása után több volt katona és rendőr is írt – mint a fegyveres erők tagjai –, teljesen el tudták képzelni a jeleneteket és benne érezték magukat a harcokba.
A teljes interjú a Hajónapló oldalán olvasható
