Helyőrség: Beszélgetés Magyary Ágnes íróval

– Kolozsváron születtél, és itt kezdtél iskolába járni, 1989-ben viszont áttelepültetek Magyarországra, ott fejezted be líceumi tanulmányaidat. Mennyire volt drámai a váltás, vagy egyáltalán nem volt az? Mire emlékszel szívesen a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban eltöltött évekről, illetve Kolozsvárról – ahova, ha jól tudom, évente visszajársz? Hol van a hazád, ha úgy tetszik, egyáltalán szükséged van-e a haza fogalmára, érzésére?

 – Nagyon drámai volt a váltás. Legalábbis akkor annak éltem meg. 1989 szeptemberében úgy nézett ki, talán többet nem fogunk tudni visszajönni Kolozsvárra. A Brassai a mi utcánkban volt, hiszen a házunk a Magyar utca másik végében állt pont a Szentpéteri templom mellett, néhány trolimegállónyira az iskolámtól. Az elképzelés az volt, hogy a szüleim nagyon korán reggel elmentek dolgozni és kötelező jellegűen a szocializmust építeni. Nekünk nagyanyámmal később lehetett felkelnünk, és szépen, időben az iskolába érnünk. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy arra ébredtem: nem ébredtem fel. Kényelmesen kiszálltam az ágyamból, átsétáltam nagyanyám lakrészébe, gyengéden felébresztettem, majd komótosan elkészültünk és kiléptünk a kapun. Az utca kihalt volt, hiszen mindenki a munkahelyén, a gyerekek óvodában, iskolában voltak. A troli sem járt, mert minek, hiszen senki sem volt az utcákon. Így gyalog indultunk el. Nem zseníroztuk magunkat. Nagyon vidámak voltunk. Petőfi-verseket szavaltunk menet közben.

Az iskolában saját bábszínházam volt, és szünetben, amíg a fiúk a német osztály tanulóival verekedtek (egy év múlva már nem volt német osztály), mi a bábokkal játszottunk a barátnőimmel. Én találtam ki a történeteket. Akkor még nem ismertem azt a szót, hogy dramaturg. Ötödiktől Egyed Emese lett az osztályfőnökünk, akivel két színdarabot is előadtunk, Az aranyszőrű bárányt és A Pál utcai fiúkat. Ezen kívül a Brassaiban az volt a szokás, hogy nagyszünetben lehajtottak bennünket – mint a rabokat a börtönudvarra (ezek apám szavai, aki szintén a Brassaiba járt). Volt egy rettegett romántanárnő, Dan Mari, aki mindig panyókára vetve hordta az irhabundáját, és már messziről süvített a hangja a folyosókon. Mindenki félt tőle. Mi a barátnőimmel létrehoztuk a Budi Tanácsot, amelynek saját alapszabálya volt, és módszeresen vezettük a jegyzőkönyvet. Ennek a civil szervezetnek az elnöke én voltam. A tevékenységünk abból állt, hogy nagyszünetben beözönlöttünk egy vécéfülkébe, magunkra zártuk az ajtót és röhögtünk. A felsőbb évesek őrjöngtek, mert nem tudták elvégezni a dolgukat. Így viszont mi kilencven százalékban megúsztuk, hogy lehajtsanak bennünket az udvarra. Nagy móka volt!

Az a Kolozsvár, ahol én nőttem fel, már köszönő viszonyban sincs azzal a várossal, amit ma ismerünk. Erre írtam az Egy férfi című művemben: „Volt egy Kolozsvár. Ma már nincs. Csak az én fejemben létezik.” James Joyce azt mondta, ha egyszer Dublint valami miatt földig rombolnák, azt szeretné, ha a várost az ő írásai alapján építenék újjá. Ezt a gondolatot én úgy parafrazáltam az Egy férfi című művemben: „Azt akarom, hogy ha Kolozsvár egyszer elpusztulna, a képzeletemből építsék újra.” A haza a nyelv. A nyelvet senkitől sem lehet elvenni és bárhova magunkkal vihetjük. És azt csinálhatunk vele, amit akarunk. Ennél nagyobb szabadság nincs.

– Értelmiségi családba születtél, felmenőid között erdőmérnök, közgazdász, helytörténész, orvos, szerkesztő is van. Hallottál-e sokféle történetet tőlük, befolyásolta-e a családi miliő valamilyen formában azt, hogy milyen pályát választottál később?

– Rengeteget nyaggattam a két nagyanyámat a családi történetekért. Ez nem bizonyult teljesen hiábavalónak, mert a Víziló a Szamosban című regényem amolyan családregény szeretne lenni, hiszen a cselekmény 1909 – ekkor vásárolta meg a dédapám a Magyar utca végén álló házunkat a Szentpéteri templom mellett – és 1984 között játszódik, amikor is lebontották az egész környéket és minket is kitessékeltek onnan. A kert végében folyt a Szamos, jobban mondva a Malom-árok, és egy álmomban ott láttam meg a vízilovat. Ez a víziló fontos szerepet játszik a műben, mivel a tudomány minden állítása ellenére ez egy nagyon kényes állat és rengeteget nyafog. Főleg, miután Damjanich tábornok megígéri neki, hogy kolbászt csinál belőle. A tábornok azért képviseli ezt az elég radikális álláspontot, mivel úgy véli, a kövér ló csak kolbásznak jó. Persze ezzel komoly szorongást idéz elő a vízilóban, aki azonnal beadja az útlevélkérelmét, hogy valamilyen civilizáltabb országba tudjon távozni, mint például Nyugat-­Németország.

Ha a családom hatott volna a pályaválasztásomra, akkor most orvos vagy ügyvéd lennék.

A teljes interjú a Helikon oldalán olvasható.