2020. augusztus 12., 12:32
Marcsák Gergely költő, verséneklő, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alapító alelnöke. Eddig három kötete jelent meg, a legjelentősebb a Fekete-Tisza című verseskötete, ami három rangos elismerésben részesült. Az Irodalmi Jelen oldalán Lengyel János beszélgetett a költővel.
– Irodalmi pályafutásod első jelentős állomása volt, amikor csatlakoztál az Együtt folyóirat szerzői gárdájához. Hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre? Milyen benyomásaid voltak? Hogy érezted magad, hogyan fogadtak az idősebb pályatársak?
– Nagyon kedves számomra ez az időszak, ami tulajdonképp végleg eldöntötte, hogy mivel akarok foglalkozni, hogy a versírás számomra több múló hóbortnál. 2010-ben közölte először verseimet a folyóirat, emlékszem, hogy azt a lapszámot Beregszászban egy magyar kultúra napi rendezvényen vehettem kézbe. Örömöt és büszkeséget éreztem abban a pillanatban.
Csordás László, aki akkoriban hozzám hasonlóan az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar szakos hallgatója volt, az Együtt olvasószerkesztőjeként közvetlenül Vári Fábián László főszerkesztőhöz juttatta el az írásaimat. László mellett Bakos Kiss Károly és Lőrincz P. Gabriella is a lap állandó szerzői köréhez tartoztak, utóbbiaknak ráadásul már saját kötetük is volt, és nagyon szívesen segítettek nekem a kezdeti próbálkozásaimban. A főként Dupka György, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének elnöke által szervezett írótáborok, író-olvasó találkozók, szabadegyetemek és a barátságos közeg jó hatással volt az indulásomra.
– Te csendes, már-már visszahúzódó, de ugyanakkor határozott egyéniség vagy. Hallottam egy anekdotát veled kapcsolatban, miszerint a pályád kezdetén az egyik szerkesztő csak bizonyos változtatásokkal kívánta leközölni a verseidet, de te inkább visszahívtad őket, mondván, legközelebb majd olyanokat küldesz, amiket nem kell javítani. Igaz ez a történet, van valóságalapja?
– Igen, ez az eset pontosan így történt, és talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy Nagy Zoltán Mihály nevéhez fűződik, aki 2009-ig volt az Együtt főszerkesztője. Engem az lepett meg a legjobban, hogy ezt a történetet, és velem, a gyengécske középiskolás tollforgatóval folytatott levélváltását máig nem felejtette el.
Iskolásként Punykó Máriának, az Irka gyermeklap akkori főszerkesztőjének küldtem el néhány versemet, és ő, mondván azok már túl komoly témájúak, továbbította őket Nagy Zoltán Mihályhoz. Legnagyobb örömömre így kaphattam Zoltán bátyámtól tanácsokat és útmutatást, egy-két versemet pedig – javításokkal – hajlandó lett volna közölni az Együttben. Ezt az ajánlatot visszautasítottam arra hivatkozva, hogy az átformált sorokkal már nem tudok azonosulni. Ezután bűntudatom volt, arra gondoltam, az ismert írótól és költőtől kapott lehetőséget mégsem szabadott volna visszautasítanom, de mikor megtudtam, hogy ezt a dacos ellenkezést már akkor is pozitív jellemvonásnak tartotta, kimondhatatlanul örültem.
– A Különjárat volt az a versed, amire felfigyelt a honi írótársadalom, ez lett a címe egy 2017-es antológiának is. Vári Fábián László azt írta: „…világra hozta azonban a Különjárat című versét, s ez a fordulat egyszeriben kiemelte őt a mezőnyből.” Te, hogy látod ezt, hol van az a pont, amikor az ember költővé válik? Véleményed szerint te mikor váltál költővé? Milyen egy költő élete Beregszászon?
– A Különjárat számomra is fontos költemény, a Fekete-Tisza című kötetembe bekerült versek közül a legkorábbi. Ebből is látszik, hogy valóban egyfajta fordulópontként értékelhető a megírása, annál is inkább, hogy itt használtam először a tömegközlekedési eszközön való utazás motívumát, ami a későbbi írásaimban többször visszaköszön. Különben nem hiszem, hogy lenne egyetlen pillanat, amikor költővé válik az ember, de az ehhez vezető hatásokat, körülményeket hosszasan lehetne sorolni. Az első, kisiskolás koromban született mondókáktól Fodor Géza költészetével már tizenéves koromban való véletlen megismerkedésemen át az első publikációig minden egyenes irányban vezetett idáig.
Immár több mint egy éve élek Beregszászon, Shrek Tímeával kötött házasságunk után költöztem ide szülőfalumból, Kincseshomokról. Szeretek itt élni, ebben a kedves és Ungvárnál jelentősen lassabb tempójú városban. A házunk ráadásul egy külvárosi részre esik, ahol a természet közvetlen közelségét élvezhetjük minden nap. Ideális hely az alkotásra.
A teljes interjú az Irodalmi Jelen oldalán olvasható.
