2020. július 22., 13:45
A Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatóságának (KMI) küldetése a kortárs magyar szépirodalom és az olvasás minél szélesebb körű népszerűsítése határon innen és túl. Ennek érdekében ősztől alkotók, irodalmi produkciók közvetítését vállalja, ösztöndíjprogramot indít, s tervei szerint minden évben kiválaszt nyolc szenior és négy junior szépirodalmi alkotót, hogy segítse írói arculatuk építését, műveik népszerűsítését. A Hajónapló szerkesztősége szeretne hozzájárulni ez utóbbi program sikeréhez, ízelítőt nyújtani a KMI 12 szereplőjének művészi terveiből, aktuális kérdéseiből. A sorozat legújabb részében Száraz Miklós Györggyel beszélgetett Vass Éva a Hajónapló oldalán.
– A koronavírus-járványról kérdeztelek, és mondtad, hogy már nagyon sokan érdeklődtek erről a témáról nálad. Mégis egy-két mondatban összefoglalnád, hogyan hatott rád ez az időszak?
– Lényegében ugyanúgy éltem, mint máskor, ugyanis eddigi életemben alig volt kötött, bejárós munkahelyem. Persze a járvány hatással volt azért az én életemre is, mert mondjuk a kedvenc kocsmáim és a mozik, színházak, kiállítótermek zárva voltak, és a villamoson maszkot kellett és kell hordanom. Ha mégis változott az életem, akkor azért, mert a körülöttem élőké megváltozott.
– Amikor beszűkül az ember fizikai tere (szintén a vírushelyzetre gondolok), és beszűkülnek a lehetőségei, akkor ez milyen hatással van a művészi ihletettségre, alkotásokra? Nálad hogy alakult mindez?
– Változó. Sokszor tett már jót a kényszer, ha jól beszorítottam magam akár térben, akár időben. Mert alapvetően lusta disznó vagyok, szeretek sokat olvasni, olykor bort meg sört iddogálva végtelen hosszan beszélgetni barátokkal és idegenekkel, órákig elücsörögni egy tengerparti kikötőben vagy egy itáliai kávézóban vagy egy mátrai faházban vagy a Tisza vagy a Körös partján. Nem vagyok munkafüggő, néha úgy kell ostorral odakényszerítenem magam a géphez. Szóval a „beszűkülés”, akár a fenyegető határidő idézi elő, akár térbeli, van, hogy jót tesz. Dolgoztam már az Aggteleki karszt egyik legkisebb falujában farkasordító télben, januárban és februárban, úgy behavazva, hogy harminc napig mozdulni sem lehetett. És remekül ment az írás. És dolgoztam januárban meg februárban egy aprócska görög szigeten, a Kykládok közepén, ahol 18-20 fok volt, hét ágra tűzött a nap, a lapos tetőn fürdőgatyában napoztam, eukaliptuszfák levelei zörögtek a langyos szélben. Abban a négyszáz lelket számláló faluban csak görögök éltek, rajtam kívül nem volt egyetlen idegen sem. És ott meg nem ment az írás, egész nap tekeregtem. Volt egy költő barátom, igazi barát, nem haver, nem cimbora, két-három éve halt meg. Mondhatnám mesteremnek is, ha mesterezős lennék, de nem vagyok, így hát nem mondom. Ő egyszer régen, nagyon régen, amikor én még kezdő voltam, látva, hogy birkózom az írással, erőltetni igyekszem, azt mondta: „Ne csináld, hagyd a fenébe, csinálj mást, menjünk el gombászni, javítsd meg a lámpát, a széklábat, csavarogj… Meglátod, majd magától jelez az írás, ha akar. Akkor viszont nincs kibúvó, akkor nem szabad megállni, félrenézni, akkor hajtani, űzni kell, amíg megy.” Jó tanács volt. Sokszor bejött. De ez sem mindig igaz. Hol igaz, hol meg nem. Nem tudom, vajon börtönben írnék-e vagy csak olvasnék. Néha bánt, hogy nincs bennem olyan erős elhivatottság, hogy elhiggyem, az író mindenkinél több, vagy hogy az írásom, a művem rajtam kívül bárkinek fontos lehet. Úgy értem, hogy igazán fontos.
– Tervezted-e, hogy a 100 éves trianoni évfordulót Erdélyben töltöd? Hogyan érintett, hogy épp idén nem utazhattunk oda, hogy közös legyen a megemlékezés? Mikor tervezel újra Erdélybe utazni?
– Nem, én sem Erdélybe, sem máshová nem tervezetten utazom. Állítólag és egyebek közt ezért is nehéz velem élni. Ha nincs kedvem, nem megyek. Ha van, akkor viszont azonnal. Talán úgy hangzik, mintha dicsekednék vele, pedig nem. Így alakult. Kölyökként, Erdélyben, tizenöt-tizenhat évesen úgy utaztam, hogy tudatosan nem vásároltam sátrat, hálózsákot, csöves hátizsákot, hogy ne legyen esély, hogy mindenképpen meg kelljen találni azt a barlangot, szénaboglyát vagy szénapadlást, pásztorkunyhót, favágóházat, ahol nem fagysz meg, nem ázol el, hogy be kelljen kéredzkedni öregekhez, fiatalokhoz, székelyekhez, románokhoz… Ez aztán nagyon sok élményt hozott. Szerelmet is…
A teljes interjú a Hajónapló oldalán.
További interjúk: Kürti László, Lövétei Lázár László, Bene Zoltán
