– „Szemem színe kék, ha boldogtalan vagyok, akkor zöld” – mondta korábban. Milyen színű most a szeme?
– Nem vagyok a tükrök nagy barátja, így ritkán nézem a szemem színét. De hiába is tenném sűrűbben, mert a szemem leginkább egy szemaforhoz hasonlít, állandóan átvált, mire odaérnék az aktuális szín megnézéséhez. Kékből zöldbe, zöldből visszavált kékbe. Hogy néha vörös, az leginkább a kialvatlanság miatt van, és nem feltétlenül a szemem alapszínéhez tartozik.
– Általában mi határozza meg a derűs vagy a borongós kedvét?
– A rend kedvéért most kéknek kellene lennie, hiszen tegnap volt az apám, a kisebbik lányom, Judit, és a kisebbik unokám, Zille születésnapja. Szóval volt torta, kis és nagy meglepetések. Ez egyértelműen kék. De ha arra gondolok, hogy a hétvégéig még el kell olvasnom egy tucat mesét egy pályázat elbírálásához, alighanem zöldbe borul. Ha a bemutatásra váró darabomról kérdez éppen, akkor kéknek látja, mert előbb-utóbb be kell mutatniuk, és ez öröm. De ha erről eszembe jut, hogy a zentai, decemberre tervezett bemutatóm a Covid-járvány miatt már biztosan csúszik egy évadot, a szemafor megint zöldre vált. És amikor úgy ébredek hétfőn, hogy túl vagyok a meséken, döntöttem is hajnaltájban, és teljesítettem, amit vállaltam, ráadásul még be is fejeztem egy két hete elkezdett versemet, kékleni fog a szemem.
– A Rózsavölgyi Szalonban ősbemutatóra váró El kell mondanom… című drámája megmutatja, hogy a különböző történelmi traumák miként hatnak a következő generáció életére. Mi foglalkoztatta?
– Drámaíróként a legritkábban foglalkoztat a történelem. Bár volt már erre példa, és nem bántam meg. A saját korom egyenesen idegesít és hidegen hagy; és nem csak drámaíróként. Amikor a Rózsavölgyi megkeresett, pontosabban Léner András rendező, hogy a rendszerváltozásról kellene egy darabot írnom, nem túl sok meggyőződéssel, de belementem. Nem is annyira a lehetőség, és főleg nem a nagy történelmi-társadalmi téma izgatott, sokkal inkább ennek a színháznak a létformája, hangulata, sajátos akusztikája, emberi közvetlensége, a szalon mint kulturális helyforma. Még POSZT-válogatóként fordultam meg ott többször, és mindannyiszor beforgatott a hely. Léner Andrásnak, aki látta gyámoltalanságomat a témát illetően, sokat köszönhetek, rendkívül sok életre- (és színpadra) való ötlettel segített ki. A rendszerváltás nem generációs kérdés volt, hanem össztársadalmi trauma. Aki az előző rendszert védelmezte, annak alkalmazkodnia kellett az újhoz, a másikhoz, ami ellen tűzzel-vassal küzdött. Aki pedig a kiharcolásában vett részt, annak ahhoz kellett alkalmazkodnia, hogy „nem így képzelte el (papíron és lakásvitákon) a rendet”. Én amolyan össznépi traumának láttam a rendszerváltozás utáni évek kijózanodását, amikor az ügyeskedők és a változáson rajta levők hatalomhoz és hatalmas vagyonokhoz jutottak, míg az álmodozók vagy a nagy lángososztásnál nem tolakodók hoppon maradtak, és megint csak vákuumban érezték magukat. Ma sem a tehetségek és üstökösök társadalma a miénk, de a többi sem körülöttünk. Pénz, hatalom, lobbi, gátlástalanság. De mi van azokkal, akik nem vettek/vesznek ebben részt? És máris ott vagyunk, ami engem érdekel. Azoknál a sorsoknál, amelyeket a rendszerváltozás nem váltott meg, akik továbbra is labirintusként bolyonganak az életükben, az életüket befoglaló világban, mind reménytelenebbül, elveszettebbül.
– Sajátos formát választott, mert a szereplők mindegyike időnként a színpadi szituációból kilépve elmeséli a saját történetét. Miért?
– A cselekménymegállítást a legtöbb darabomban alkalmazom, fontosnak tartom a közönség elbizonytalanítását a beleélés szintjén, de ennyire direkt módon soha nem tettem. Nagyon sokat akartam és mertem rábízni a rendezőre és a szereplőkre. Őze Áron rendező kongeniálisan oldja meg ezeket a kilépéseket, teheti, hiszen olyan nagyszerű színészekkel dolgozik, mint Kútvölgyi Erzsébet, Auksz Éva, Fekete Linda, Cserna Antal, Ágoston Péter, s hogy ne csak a „kiállókat” említsem, Ozsgyáni Mihály és Sipos Imre. Vannak olyan felgyülemlett tartalmak valamennyiünkben, amelyek valamikor, valamilyen formában kikívánkoznak belőlünk. És ezeket, érdekes módon, inkább idegenekkel osztjuk meg, mint a hozzánk közel lévőkkel. Ki tudja, miért. Ez amolyan emberi tulajdonság, szemérem, gyengeség, eredendő ostobaság.
– Egyéni túlélési stratégiákat teremt a főszereplőinek: az egyik lány a könyvek adta ábrándozásba menekül, a másik az anyja szoknyája mögé, akad, aki külföldre költözne. Önnek mi volt a stratégiája?
– A túlélési stratégia megfogalmazásban eleve benne van, hogy itt igen kicsi és nagyon kényszerű az ember választási lehetősége. A cél, a túlélés fontosabb, mint az ahhoz elvezető út. Noha az utóbbi rosszul megválasztása akár az élet felmondásához is vezethet. Nekem fel kellett ismernem, hogy amíg az egypártrendszerben boldogultam, érteni véltem a viszonyokat, volt egy ott, egy azok, meg volt egy itt, egy mi, addig a szabadság sokkalta inkább labirintusnak tűnt fel számomra, mint az igazsághoz és a boldogsághoz vezető sugárútnak. Túl sokan túl sokféle (valós vagy állított) érdemet felmutatva jutottak túl magasra, kezdtek el gáncsolni oldalt és lefelé. Túl nagy volt nekem a zaj, a tolakodás, túl sok megmondóember jelent meg, túl sok okos és túlvezérelt életszabadalom került forgalomba.
A teljes interjú a Kultúra oldalán.
