2020. július 29., 18:01
Egy hónapja adta hírül a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum, hogy kik részesülnek az Év gyerekkönyve elismerésben. A 12 év alattiaknak szóló könyvek kategóriában Zalka Csenge Virág lett az Év gyerekkönyvírója a Móra Kiadó által megjelentetett Ribizli a világ végén című meséskönyvével. Az egyébként mesemondóként ismert szerzővel ennek apropóján beszélgetett Vojnics-Rogics Réka a litera.hu-n.
– Hogyan jut el egy sikeres nemzetközi mesemondó (sok-sok ösztöndíjjal és elismeréssel a háta mögött) odáig, hogy egyszer csak Magyarországon az Év gyerekkönyve írója lesz?
- Nagyon sok mesét, ami a Ribizliben szerepel, évek óta mesélek élőszóban is. Mindig motoszkált bennem, hogy szeretnék mesegyűjteményt kiadni, olyat, amibe a kedvenc népmeséimet válogathatom össze (korábban novelláim, regényeim jelentek meg). Szinte minden fellépésemen előfordul, hogy a végén odajönnek hozzám szülők, gyerekek, érdeklődők megkérdezni, hogy ezt meg ezt a mesét honnan vettem, ők hol találhatják meg. Az ő kedvükért készült ez a válogatás. Nagyon boldog voltam, hogy a Móra Kiadó a szárnyai alá vette az ötletet, és csodaszép, igényesen szerkesztett, gyönyörűen illusztrált kötet született belőle.
– A Ribizli a világ végén „újramesélt, minden motívumában hiteles forrásokat felhasználó” történetekből áll – az egész magyar nyelvterületről, Szigetköztől Székelyföldig, a Vajdaságtól Kárpátaljáig. A régi magyar népmeséket szükségszerűen meg kell újítani ahhoz, hogy élvezhetőek legyenek a mai olvasók számára?
– Egyáltalán nem. A Ribizlinél is inkább a válogatáson volt a hangsúly: igyekeztem olyan történeteket választani, amik kevéssé ismertek, pedig nagyon sok mondanivalójuk van a mai emberek számára. Nem az volt a célom, hogy „modernizáljam” a népmeséket, hanem hogy megmutassam, mindig is sokkal színesebbek és gazdagabbak voltak, mint azt sokan gondolják.
– Mesemondó-előéletedet és tapasztalataidat hogyan tudtad kamatoztatni az írásban?
– Néha elgondolkodom rajta, melyik voltam előbb: író vagy mesemondó? Gyerekkorom óta találtam ki történeteket, amiket hol szóban, hol írásban alkottam meg; kamaszkoromban már novelláim jelentek meg, írótáborokba jártam, az első regényeimet az egyetem alatt publikálta a Mundus Kiadó. Időközben felfedeztem, hogy létezik olyan szakma, hogy mesemondás, és tudtam, hogy én ezt szeretném csinálni. Néha furcsa érzés élőszóban mesélt történetet írásba átültetni, mert teljesen más az irodalmi nyelvezet, mint a mesemondóé. Igazából két külön foglalkozásként tekintek rájuk, de nyilván a tapasztalatokban sok az átfedés.
– Hogyan zajlott az írás folyamata? Milyen nehézségekkel találkoztál a munkád során?
– Folytatva a fent megkezdett gondolatot: teljesen más érzés írásban, mint szóban elmondani egy mesét. Amikor élőszóban adok elő, akkor ott van egy közönség, akihez beszélek, az ő hangulatukhoz, életkorukhoz, visszajelzéseikhez igazodom menet közben. Használok gesztusokat, arckifejezéseket, változtatom a hanghordozásom. Írásban csak a szavaimra hagyatkozhatok, velük kell átadnom minden érzést, minden információt. A leírt meséket sok mesemondó „mirelit” meséknek nevezi – megfagytak egy adott formában, ahogy leírták őket, és a mesemondó feladata, hogy „kiolvassza”, életre keltse őket.
– Mi alapján válogattad be pont ezt a 39 népmesét a kötetbe? Volt valamilyen koncepciód a szerkesztés során?
– Igazából 35 mesével indult a kötet, de a szerkesztés ideje alatt még találkoztam pár mesével, amiket kár lett volna kihagyni, így azok is „becsúsztak” a pakliba. Szerettem volna minél több női hőst, de nem akartam, hogy az egész kötet róluk szóljon, így aztán nagyjából egyharmad-kétharmad arányban válogattam klassz férfi hősökről szóló meséket is. Azt is szerettem volna, ha a magyar nyelvterület különböző részei, hagyományai képviseltetik magukat a gyűjteményben, hiszen ez is hozzáad a magyar mesevilág sokszínűségéhez.
A teljes interjú a litera.hu oldalon olvasható.
A díjnyertes mesekönyvbe ITT lehet beleolvasni.
