Hullamosókkal és vámpírokkal, fanyar humorral átitatott merész történetekkel csalogatta az olvasóközönséget Kertész Dávid a Keresztúri vámpír és más történetek című kötetének bemutatójára.
– Kertész Dávid kárpátaljai író, talán úgy is lehetne mondani: a Kárpát-medence vándora, írója, rockere, vámpírvadásza. S hogy ez pontosan mit takar, reméljük, az est folyamán kiderül – kezdte bevezetőjét Kalocsai Andrea színművésznő, a Magyarság Háza Irodalmi Szalon vezetője, az est házigazdája.
Kertész írói karrierjének első megállóiról beszélt, ennek kapcsán került szóba első mentora, Lőrincz P. Gabriella költő és író, mondván: ,,az írók közé úgy lehet bekerülni, hogy az ember a konyhájukban kávézik”. Lőrincz P. Gabriella meglátta a fiatal pályanövendékben a tehetséget, az ő ösztönzésére pedig Kertész jelentkezett az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára, ahova – meglepetésére – felvették. Sokat köszönhet az intézménynek, például az első novelláskötetének megjelenését, ám legfőképp a barátságok kialakulásáért hálás, azért, hogy megismerkedhetett Magyarország irodalmi alakjaival is. ,,Az íróakadémián keresztül élhettem át azt, hogy az irodalmárok életében a mindennapok kívülről nézve teljesen mások, mint bárki más életében. Nem tudom elképzelni a saját lényemet más társaságban.”
A keresztúri vámpír és más történetek című kötete – akár a címadó novellaként is értelmezhető alkotásán keresztül – Keresztúrt mint központi helyszínt összegzi. „Az utóbbi pár évben keresztül-kasul bejártam a Kárpát-medencét, és valahogy a jelenlegi Magyarországon, illetve az összes elszakított területen is van Keresztúr nevű település. Tehát bármikor megérkezhetünk egy olyan pontra, amelyet így hívnak. Szerintem ez jelképezi magát a kikötőt a Kárpát-medencében” – mesélte az író, arra is rávilágítva, hogy számára a kikötőre emlékeztető szimbólum azért sem mellőzhető, mert a vándorlás hangulatát is megidézi – a történetei között viszont alig érzékelhetünk kapcsolatot. „Talán épp ez jelenti a kapcsolatot, térben és időben annyira távol állnak egymástól ezek a történetek, hogy Keresztúr teremtheti meg azt az univerzumot, amelyben kalandozni lehet.”
Az univerzum tér- és időnélküliségét a fejezetcímek is kellően érzékeltetik: Esküszöm, megtörtént; Ez nem velünk történik; Azt hiszem, meg fog történni.
A beszélgetés során az is kiderült, hogy a kötet szerkesztője, Bonczidai Éva – ,,a világon a legjobb és legszigorúbb irodalmi szerkesztő” – szabad kezet adott a pályakezdőnek a kibontakozásra. ,,Tulajdonképpen az volt a feladatom, és azt érte el Éva a szerkesztői hozzáállásával és kéréseivel, hogy olyan munkát végezzek el a novelláimon, amit magamtól – akár lustaságból, akár nemtörődömségből – nem csináltam volna meg.”
Kertész Dávid azt is bevallotta, nem tartja jónak, ha valaki csupán azért ír, hogy irodalmi tekintetben nagyot és hangzatosat alkosson, kifejezze az érzelmeit és a világképét. Kertész gondolatvilágában egy író valódi dolga a szórakoztatás. Mint mondja: ,,Én nem akarok mély gondolatokat elültetni senkiben, én azt szeretném, hogy szeressék azt, amit tőlem olvasnak.” Ennek a megközelítésnek lehet az eredménye az is, hogy a novelláiban szereplő karakterek nem szerethetők. ,,Nem is az a célom velük – ne azért szeressük a karaktereket, mert jó emberek, hanem épp annak ellenére kedveljük meg őket, hogy milyenek.”
S bár arra nem volt alkalom, hogy mi, olvasók a karakterek felett ítélkezhessünk, mégis, az olvasói kíváncsiságunk megmaradt a tizenöt történet rövid összefoglaló-ajánlójának köszönhetően: nevettünk, elborzadtunk, beleláttunk a múltba, a párhuzamos jelenünkbe, de a távoli jövőnkről is megtudtunk ezt-azt.
