Szilágyi Zsófia Emmának idén jelent meg első regénye Szonja címmel, a Margó Irodalmi Fesztiválon pedig a könyv mellett a szerzővel is megismerkedhetett az olvasóközönség. Szilágyival Zsófiával Karafiáth Orsolya beszélgetett, aki már az első kérdéseivel a trauma témakörébe kalauzolta a debütkönyves írónőt.
A címszereplő egyes szám első személyben elbeszélt történetei a levélregény műfajában íródtak, s főképp „Budapestről szól, amelyben egyszerre jelen van a szex, a Rolling Stones, a zene, a különböző ételek, és a szerelem. De mindeközben ott van a lány életében nem jelenlévő édesapa, akinek ezt a hosszú levelet Szonja írja.” Karafiáth éppen arra volt kíváncsi, hogy az apa nélkül felnövő Szonjának miért fontos, hogy megoszthassa vele az érzéseit. Szilágyi Zsófia Emma a traumafeldolgozás gondolatából indult ki, hiszen, mint mondja, főhősének szüksége volt a gyógyulásra, ez pedig csakis az írás gyakorlatán keresztül történhetett meg. Ugyan az írónő a regény megírásának első fázisaiban még nem levélformában képzelte el a történetmesélést, az írás során végül még is így alakult ki a szöveg felépítése – s valamiképp ez a változat szabadította fel az elbeszélőt is.
A beszélgetésből az is kiderült, a szerzőt nem érinti rosszul az a pillanat, amikor olvasói Szonjával azonosítják: „Én fejben teljes mértékben leválasztottam magamról Szonját. Huszonhét évesen kevés tapasztalatom van a világról. Természetes, hogy a saját szövegeimet azokkal a dolgokkal, történésekkel, motívumokkal rendezem be, amiket én ismerek.” A szöveg épp emiatt csak részben táplálkozik a szerző biografikus múltjából – ellenben a szülő–lánya viszony, a vidék–Budapest kapcsolatrendszer sokkal árnyaltabb ábrázolást kap a regényben.
Szőke Abigél színésznő tolmácsolásában egy viszonylag fontos, a budapesti épületek csodálatáról szóló rész is elhangzott – s ennek apropóján a szerző lakhelyére, Debrecenre és a debreceni ember prototípusára terelődött a dialógus. Kiderült, a szerző nem ért egyet az újabbnál újabb építkezési stílusokkal, hiszen – hangsúlyozza: egyre tájidegenebb elemekkel töltik fel a város utcáit, s ez az esztétikai gyilkolás a város pusztulásához is vezethet.
A regény főhősének Budapest utcái és épületei nyújtják azt az állandóságba való kapaszkodást, azt a stabilitást, amit a szövegben feltűnő férfifigurák folyamatosan megbontanak a főhős életében. Karafiáth azt is fontosnak látja, hogy bár az utóbbi években erős hangsúlyt fektetnek a traumatizáltság irodalmi ábrázolására, Szilágyi Zsófi hangja teljesen eltér ettől: van egy erős humoros attitűd, egyéni megközelítés a regényben. „Olyan fundamentális változás van körülöttünk, amit nem lehet másképp kezelni, csak ha humorral vesszük az akadályokat – másképp csak megőrülni lehet. Ott tartunk, hogy az abszurd dolgokat kezdjük el normalitásként kezelni. Úgy gondolom, ha egy írónak komoly véleménye van arról, hogy mit jelent irodalmat írni, és hosszú távon tervez, akkor nem kell azzal foglalkozni, hogy melyek a trendi témák, illetve azzal sem, hogy éppen ki a sztáríró, mert ezek hamar lecsengenek” – állítja a szerző is.
A könyvbemutató végén a fiatal írónő és a színház kapcsolata is szóba került: az írónő sokáig, tizenhárom éven keresztül volt részese a színházi világnak, de másokkal ellentétben ő nem közelebb, hanem sokkal távolabb került önmagától. Könnyen összetéveszthető a valóság és a fikció jelensége, és – nyomatékosítja – nem szabad a színházból kihozni mindazt, ami odabent történik. Ezt a felismerést pozitívnak tekinti, mégis azt vallja, a színház, a drámaoktatás meghatározó kell hogy legyen az ember életében, hiszen rengeteg előnnyel is szolgál(hat). A végszót a regényben megidézett gasztronómiai részek vezették be – Szilágyi Zsófia Emma Szonjához hasonlóan imád főzni, és mindketten ismerik azokat a módszereket, amelyekkel az igazi, ideális lecsó készül.
A szerzőnő a klasszikus utolsó kérdésre válaszolva – miszerint mire számíthat a továbbiakban a kedves olvasó – egy novellákból összetákolt, de novelláskönyvnek még sem mondható kötetet ígért.
