„Mit őrzünk ilyen áhítattal és odaadással múltunkból vagy jelenünkből, mint a csodaszarvas fiú” – ezt mondja a 95 éve született Juhász Ferenc az ötvenes évek végén, méghozzá Petőfi Sándorról, arról a költőelődről, aki számára egész élete során meghatározó volt. S melynek, mintegy gyümölcseként, megszületett a költő Más Petőfi az enyém című kötete is. „Egy életnek a tükre és két olyan költői életműnek az összehasonlítása, párba állítása, amelynek egyik része a reformkort, a másik pedig a 20. századi magyar irodalmat határozta meg” – magyarázta Juhász Anna, az est házigazdája és egyik fellépője. Juhász Ferenc már egészen fiatal fiúként, az ötvenes évektől kezdve, rögtön Petőfi felé fordult; egy olyan könyvet álmodott meg, melyben saját, személyes Petőfije, az „ő más Petőfije” életre kelhet. Éppen ezért kitartóan végezte és folytatta a munkát; a megálmodott könyv azonban soha nem született meg. Született ellenben egy eposz, amelyet teljességében még soha nem tarthattunk a kezünkben; néhol prózai munkákban, néhol pedig verses formában szólította meg költőelődünket, s mindemellett számos mű, illetve kézirattöredék bizonyítja a költő Petőfi iránti elhivatottságát.
De mégis hogyan lehet közelebb húzni ezt az óriási kultusszal felpakolt költőt, Petőfi Sándort és az ő örökségét? – Juhász Annát szintén ez a kérdés bírta gondolkodásra, s ennek kapcsán szóba is került a MOMkult előtt díszelgő 16 nagy tábla, amely Petőfi életét hivatott megjeleníteni, és amelynek létrejöttéről a Petőfi Kulturális Ügynökség és az Irodalmi Múzeum gondoskodott. A költővel való megismerkedés – történjen az bármilyen módon – elemi fontosságú; Juhász Anna pedig épp ennek kapcsán egy sor nagyon fontos kérdéssel (és válasszal) rukkolt elő: „Mit őrzünk ebből a csodaszarvas fiúból? Tudunk élményszerűen Petőfit olvasni? Velünk van ez a 26 év vagy csak a kötelező iskolai élmények? Értjük, hogy mi volt a küzdése ennek a fiúnak? Ismerjük, hogy milyen volt a kapcsolódása a családjával? Értjük, hogy mennyit gyalogolt és mi volt a célja? Hogy odamegy a legnagyobb magyarhoz, és a kezébe nyomja a zsebében lapuló verseit. Mi 2023-ban tudunk így akarni? A feladatunk az, hogy megértsük ezt a küldetést.” Mégpedig a művészet küldetését. Mert, ahogyan Juhász Ferenc fogalmaz: „Már kamaszkoromban tudtam, és egyre inkább tudom, egész létemmel tudom, hogy a művészet küldetés. Küldetés a szó léttörténeti és bibliai értelmében. Olyan törvény, amelyet be kell töltenünk.” A hit tehát az – mondja Juhász Anna –, ami az embereket össze tudja kapcsolni. A művészetbe vetett hit. S vajon lesz-e taps a legvégén? Nem tudhatjuk, de nem is kell tudnunk, hiszen a fontos csak az, hogy ne hagyjuk az alkotót alkotásával együtt elpusztulni – ekképp összegzi gondolatait az irodalmár, majd pedig az előadás mottója, egy újabb Juhász Ferenc idézet készíti elő a sokszínű előadást: „Neki minden sora fontos és egész élete tündökletes. Európa legnagyobb költője 1846 után. Petőfi a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk megismerésének és a magunk megtisztulásának az alapja is, mert nincs nála tisztább költő és nagyobb hitű ember, Petőfi, a forradalom és az ifjúság, Petőfi az emberiség legszebb álma. Aki az ő verseit veszi a kezébe, sohase felejtse el, hogy ő az út önmagunk és a jövendő felé.”
Ezután pedig kezdetét vette a bő egyórás utazás Petőfi életében, a kezdetektől a legvégsőkig; Adorjáni Bálint tökéletesen előhívta a kamasz, lázadó suhanc szellemét, aki annyi minden szeretett volna lenni (és persze lett is): színész, katona, nevet szerzett költő, igazi hősszerelmes, bátor forradalmár; s bár még mindig elképesztően fiatalon, de talán már jóval érettebben: férj, apa, és az otthon melegét, az ölelő anyai karokat minduntalan hiányoló gyermek. Kacsó Hanga, aki – többek között – angyali hangjával kápráztatta el a közönséget, szintén szerves része az előadásnak; ő volt a meghatározó női alakok megtestesítője: az édesanyától kezdve Csapó Etelkén át, egészen a végső szerelemig, Szendrey Júliáig, mindenik nőt nagyszerűen megidézte. Szabó Dániel cimbalomművész aláfestő dallamai pedig egészen a reformkorig röpítettek vissza: általa megfoghatóbbá vált minden; együtt gyalogoltunk a költővel Debrecentől Pest-Budáig, könnyeztünk, amikor szívfájdalmai miatt borúsnak látott mindent, és szinte a székről is felugrottunk, amikor a „költő”, kikelve magából, elmondott egy-egy ikonikus verset. Ne felejtsük el azonban Juhász Anna narrációját sem, ő fogta össze ugyanis a történetet, s mint ilyen nemcsak háziasszonya, de kulcsszereplője volt az előadásnak.
Egyszóval érzelemdús volt, látványos, de még milyen látványos! A lelki szemeink előtt – köszönhető a darab sokféleségének – ott volt a nagy költő (minden érzésével, gondolatával együtt), ott voltak a tájak, a barátok, a szerelmek, és persze a halál, amely egyben a továbbélés új perspektíváit is megmutatja. Ma ugyanis, 2023-ban, a MOMkult színháztermében, vastapssal köszönjük meg, hogy újra elkísérhettük Petőfit erre a 26 évnyi őrületes kalandozásra.
