2024. március 29., 08:45
Sziveri János vajdasági költőre emlékezett március 27-én a szerző hagyatékát immár 2018 óta gondozó Kertész Imre Intézet. A tragikusan fiatalon, mindössze 36 évesen elhunyt Sziveri János idén március 25-én ünnepelte volna 70. születésnapját, tiszteletére a Kertész Imre Intézet emlékestet szervezett A nevetés szabadsága címen, amelyen Zalán Tibor József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író, Terék Anna Sziveri János-díjas költő, valamint Bencsik Krisztina irodalomtörténész idézte meg a szerző alakját Őri-Kovács Anna moderálásában.
Nevetés szabadsága – 70 éve született Sziveri János/Fotók: Kertész Imre Intézet
Az est kezdetén a résztvevők a költővel való első találkozásuk élményeit idézték fel, s míg Zalán Tibornak volt szerencséje személyesen is megismerkedni a költővel: „Három-négy napig együtt bolyongtunk, barangoltunk, rengeteget ittunk és irodalomról beszélgettünk; akkor ugyanis még divat volt a költők között, hogy egyfolytában irodalomról beszéljenek” – mondja, addig Terék Anna és Bencsik Krisztina már csak jóval később, az alkotásain keresztül ismerhették meg a költőt. Mindegyik találkozás életre szóló szövetséget eredményezett, Sziveri folyamatosan változó, időnként meg-megújuló alakja mindmáig végig kíséri életüket. Így született meg A szélherceg című, Sziveri válogatott verseit tartalmazó kötet is Terék Anna és Melhardt Gergő szerkesztésében, amelynek utószavát Zalán Tibor írta. Terék Anna elárulta, Melhardt Gergővel szabadkezet kaptak a versek válogatásában, a szerző különböző köteteiből és különböző életszakaszaiból válogatták össze a költeményeket, amelyben betegség, halál és fiatalság egyaránt helyet kapott. „Azzal, hogy megcsinálták ezt a Sziveri-kötetet, egy új olvasatot kínáltak fel mindenkinek, nekem is”, a kronologikus sorrend felcserélésével ugyanis „azt a szemüveget mutattátok fel, ami máshogy törte a fényt” – hangsúlyozta Zalán Tibor.
Sziveri komplex személyisége nem csupán halála után, a költeményein keresztül öltözik minduntalan újabbnál újabb köntösbe, élete során is kétféle Sziveri létezett: a magánéletben visszahúzódó és a költészetben kegyelmet nem ismerő poéta alakja keveredett benne. „Föl voltam háborodva a szerkesztési módszerein, egy hentes gyöngédebben bánik a disznócombbal, mint ahogy Sziveri bánt a kéziratokkal, de az eredmény őt igazolta. – meséli Zalán Tibor, majd folytatja:
„Ő bátran vállalta saját magát és bátran vállalta a kockázatokat. [...] A magyar írószövetség szent asztalára fölugrott, fekete kalapban, napszemüvegben és ott toporzékolt és kukorékolt. Az írószövetségi választmány pedig elrémülten nézte, hogy ez az állat mit művel ott az asztalon? Ki ez? Ő ilyen volt, és mivel jó verset mondott, nem tudtak belekötni.”
A beszélgetés Sziveri költészetével folytatódott, a résztvevők mindegyike egyetértett abban, hogy nem tudnának kizárólag egy korszakot kiemelni életművéből, amely számukra fontos lehet, egy teljes egészként szemlélik, amely mindig más-más arcát mutatja meg. Zalán Tibornak azonban, ami mégis izgalmasnak hatott Sziveri költészetében, az a költő egyedi, a korszakban alkalmazott módszerhez képest eltérő formahasználata, míg Bencsik Krisztina főként az alkotás folyamatát tematizáló prózaversek különlegességére hívta fel a figyelmet.
Sziveri költészetében kiemelt szerepet kap továbbá a zeneiség, a humor, valamint az irónia. Bencsik Krisztina szerint Sziveri sajátos előadásmódja több szempontból is összecseng a ma divatos slam poetryvel, a költő számba veszi hallgatóságát és annak reakcióit kiváló érzékkel építi be performanszjellegű előadásába. Az emlékest címét egyébiránt Bencsik Krisztina humorról és iróniáról szóló esszéjének címe adta, amelyben arról értekezik, hogy miképpen maradt meg mindvégig a humor Sziveri tragikus életében, s hogy még a többéves elhallgattatás sem volt képes kiölni belőle azt a fajta szabadságot, amelyet a barátság és az összetartozás jelentett. „Egészen olyan volt, mint egy ember” – idézi fel ismét Sziveri alakját Zalán Tibor az est végéhez közeledve. Nem hagyták élni, ő mégis élni akart, nem érezte a halál közelségét:
„Halála előtt egy-két nappal, amikor elmentünk Szőcs Gézával meglátogatni, akkor még a román forradalomról kérdezett bennünket. Aki halni készül, az búcsúzkodik, nem pedig a román államelnökről kérdez” – idézi fel Zalán Tibor.
„Mindenképp azért ajánlanám, mert nagyon nyers, nagyon húsbavágó, nagyon sok olyan érzelemről beszél a verseiben, amelyről nehéz beszélni és teszi ezt egy olyan elementáris erővel, olyan nyíltsággal, őszinteséggel, ami nagyon ritka. Másrészt rettentően vajdasági, amire én nagyon büszke vagyok” – feleli Terék Anna Őri-Kovács Anna utolsó kérdésére, miszerint miért ajánlanák Sziveri verseit az olvasóknak. Bencsik Krisztina szerint Sziveri legnagyobb értéke, hogy verseiben is nagyon valóságos, nagyon emberi tudott maradni. A beszélgetést Zalán Tibor gondolatai zárták; Sziveri halála óta ugyanis minduntalan egyetlen kérdés foglalkoztatja: barátja egész életében pogány ember volt, egy héttel a halála előtt, több hónapos kihagyás után, egy négysoros versben mégis Isten felé fordult. Zalán Tibor a temetőben tett látogatásai során, egy virág és egy whisky kíséretében ennek miértjeire próbál választ találni: „Érthetetlen zárása ez a költészetének. De van még idő talán faggatni az embert, jövőre is kimegyek; whiskyt lehet kapni, virágot lehet kapni, ha megtudom, megírom, ha nem, akkor titok marad előttem is, sajnálni fogom, ha nem tudom meg mi volt az igazság.”
Az emlékestet Ficsor Milán, a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatójának előadása színesítette; tolmácsolásában Sziveri-versek hangzottak el, mint ahogy Bogdán Norbert Lanoéban is, aki a Kertész Imre Intézet Sziveri 30 pályázatának díjazottjaként a szerző megzenésített verseit adta elő az ünneplő közönségnek.
