Magyarországon a második világháború után sok magyar honfitársunknak kellett vándorbotot venni a kezébe, elhagynia verejtékkel megszerzett otthonát és szülőhazáját. Az utolsó menekültvonatok egyikével hagyta el hazáját 1944 végén a Garabosi család is, amely a rendkívül kalandos ausztriai, németországi évek után Buenos Airesben kötött ki. Boldogulásuk neheze még csak ezek után kezdődött, mint írja a szerző: nagy csalódás érte őket, amikor megérkeztek az ígéret földjére, az új hazájukba. „Nem tej és méz folyt ottan. Elhagyni, hátrahagyni az eddig leélt életet, az otthont, a reményét annak, hogy valószínűleg soha nem fognak ide visszatérni… elindulni egy ismeretlen ország felé.” Mi várt rájuk ott, az Óperenciás-tengeren is túl? Miképp tudtak túlélni és megismerkedni az addig még ismeretlen tájjal? Hogyan alakult a magyarok sorsa ezekben az időkben s milyen misszió vezérli azóta is a szerzőt? Többek közt ezekre a kérdésekre keresi a választ az a könyv, amelyet május 24-én ünnepélyes keretek közt mutattak be a Petőfi Irodalmi Múzeum Károlyi éttermében.
A sorok lassanként megteltek rég nem látott ismerősökkel. Olyan emberekkel, akik – a szerzőhöz hasonlóan – átélték a II. világháború okozta érzelmi válság bugyrait. Emlékekkel a zsebükben érkeztek a Károlyi étterem dísztermébe, hogy együtt idézzék vissza a múltat s ünnepeljék a jelent.
A kötetbemutató során elsőként az est moderátora, Joó Géza köszöntötte a hallgatóságot. Mint mondta, e kötet nem csak egy történelmi regény, sokkal inkább a szerzőnek és családjának odüsszeiája, amelyben a múlt érzelmei kerülnek az olvasó figyelmének középpontjába. Általa egy olyan családot ismerhetünk meg, mint a Besenyi család, amely missziójával nemcsak a külhoni magyarságnak, de hazánknak is maradandó kulturális értéket nyújt.
Dr. Tanka László, a könyv kiadója, a Panoráma Világklub elnöke 1944 karácsonya emlékének felidézésével köszöntötte a szerzőt. „1944 karácsonyát Károly 9 évesen, öccsével és édesanyjával az utolsó menekülő vonatok egyikén, míg mi az ajándékokkal teli karácsonyfa alatt töltöttük. Mégis ünnep ez a mai nap. Ünnep, mert itt vannak Argentínából a Besenyi család tagjai, drága barátaink, Károly és felesége, Zsuzsika, valamint lányuk, Zsófi. Továbbá ünnep, hiszen a szerző 60. születésnapjának 27. évfordulójára jelent meg ez a kötet.”
A könyv kiadója az életünk történéseit meghatározó emlékek fontosságával zárta a gondolatait. Hangsúlyozta, hogy az életünk történetéért mi vagyunk felelősek, s hogy mennyire adjuk át az utókornak, csak rajtunk múlik.
A múltbéli események felidézését folytatta dr. Lantos János dél-amerikai volt kereskedelmi diplomata is, aki a Besenyi családdal való első találkozás impresszióját elevenítette meg a közönség előtt. Köszöntőjében a magyar nyelv megőrzésének fontossága mellett kiemelte, hogy a magyar emigráció képviselete maradandó emlékekkel és jelentős kulturális örökséggel gazdagította hazánkat. Mint mondta, a kultúra befogadásának képessége kiemelten fontos az emigráció területén. Fontos elfogadni önmagunkat, ugyanakkor megteremteni azt a presztízsértéket, amelynek köszönhetően kultúránk tovább öröklődik a generációk között is.
Az oktatási intézmény, amely a Besenyi család révén jött létre éppen ezen kulturális örökség megtartását tűzte ki célul. A Turulmadár célba ért! – A San Carlos de Barilochéban önerőből megalapított angol nyelvű alap- és középfokú oktatási intézményről az est folyamán testközelből is megismerkedhettek a jelenlévők. A kötetbemutató hangulatát egy különleges filmvetítés alapozta meg, amelyben az imént említett iskola életről, az ünnepélyeken, a magyar néptáncot előadó argentin gyermekekről, valamint a különleges Szent István nevéhez kapcsolódó ünnepségekről szóló, eddig még nem látott felvételeket jelent.
Az est záróakkordjaként a szerző köszöntötte a hallgatóságot. Kiemelte, hogy családja küldetésének indító oka a magyar kormány által küldött fiatal ösztöndíjasok csoportja volt, akik azzal foglalkoztak, hogy bizonyos magyar közösségekbe dolgozzanak be, főleg a magyar nyelv és a magyar hagyományok megőrzése érdekében.
„Nekünk hiányoztak azok a barátok, akiket otthon hagytunk. Zsuzsi kijárta azt, hogy ennek a közösségnek a révén 2-3 év munka után szervezetünknek jogi alapja is legyen. S hogy mi végre e misszió? Szeretném, hogy a mostani fiatalság minél nagyobb számban megtudja, mit éltek át azok a magyarok, akik kikerültek messzi földre. Egy odüsszeia volt a mi utunk.”
